Véleményed

2. Fejezet: Sereg a föld alatt

Rengetegen voltunk. Ez váratlanul ért. Mindig magányos küldetéseket kellett végrehajtanom az egyháznak. Sejtettem, hogy vannak hozzám hasonlóak, de nem gondoltam, hogy ilyen sokan. A templomban nem maradt hely a lócákon. Már a beavatatlan is észre vette, hogy ezek nem egyszerű polgárok, akik lelki üdvükért jöttek gyónni. Az ajtóban álló atya gondoskodott róla, hogy a megváltást kereső polgárokat, átirányítsa egy másik szent helyre. A legfélelmetesebb mégis az épületet átható némaság, melyet szinte hasítani lehetett. Végig mértem az arcokat. Az egyház néma szolgái, akik nem kérdeznek, csak engedelmeskednek. Vajon az ő lelküket is annyi bűn terheli, mint az enyémet? A sors fintora, hogy egy tiszta cél, az Egy Isten hite ennyi tisztátalant használ eszközéül? Keserű mosoly futott át az arcomon. A külvilág még csak nem is sejti, hogy létezünk. A küldetésről semmit nem tudtunk. Annyit mondtak csak, élelmet úgy készítsünk, hogy napokig a föld alatt leszünk. Felvillantak agyamban az elmúlt küldetések emlékképei. Nem az első alkalom, hogy a föld alá küldenek a gonosz ellen.

- Kérem, hogy kövessenek – Egy barát lépett az oltár előtti lépcsőkre, hangja idegesen vibrált.

Egyszeriben lett olyan zörgés, mintha a város összes harangját ebben az egy templomban kongatnák. A ruhák alatt meglapuló fegyverek, a rengeteg csizmás láb zaja egy hadseregről árulkodott. Ekkor futott át a gondolat a fejemben. Milyen feladathoz kell ennyi harcos? Milyen lény az, amit el kell pusztítanunk? Azt jól tudjuk mind, hogy a mi feladatunk a gyilkolás. Szent feladatok, de akkor is gyilkolás! Én magam sem tudom, hogy mennyi lénnyel végeztem a kereszt nevében, de az biztos, hogy a Gonosznak ezer arca van.

Akkor lepődtem meg újra, amikor a templom alatti fáklyákkal megvilágított hatalmas kriptába leértünk. Már vártak minket. Egy ezüst vértes lovag, akinek még az álla is alig pelyhedzett. Ennek ellenére legalább hat és fél láb magasan tornyosult az emberek fölé. Égszínkék szeme és finom arcbőre, olyan gyermeki tisztaságot tükrözött, hogy elképzelni sem tudnám, amint azt a széles pengét, ami az oldalán díszeleg, belemártja ellenfele testébe. Tőle balra néhány csuhás és íjászok. A papok egyhuzamban imákat mormoltak. Az íjászok némán és fegyelmezetten várakoztak, valami nem volt rendben velük. Arcukat nem lehetett látni a sötétkék kámzsájuk árnyékában. Vékony, törékeny alkatukat egy kis fuvallat is hamar legyűrné a földre. Ekkor csapott belém a felismerés szikrája. Nők!

Az igazán nagy meglepetés még csak ezután következett:

- Harcosok – az ezüstvértes szólt hozzánk – Én Siegfried Licht vagyok, az önök parancsnoka! Mindannyian küzdöttetek már a gonosz teremtményeivel, de a mostani valami túl erős. Már küldtünk kisebb-nagyobb csapatokat az elpusztítására, de összesen hárman tértek eddig vissza. Mindegyikük megháborodott. Keveset tudunk a lényről, de tudjuk, hogy rengeteg követője van. Az atyák itt mellettem kiművelődtek a különböző túlvilági lényekből. Ők tudják majd, hogyan pusztítsuk el őket. Ha pedig a puszta acél nem használ, akkor lesz segítségünkre Zorgan magister!

A parancsnoktól jobbra egy fali mélyedésből lépett elő a mágus. Rúnajeles vörös köpenye szárnyként lebeget körülötte. Sárkánykarmos botja lüktetve izzott a félhomályban. Szikár arcát csak hegyes állán fedte szőr. Tekintette metszőn meredt a csapatra. A tömeg felhördült. Mindenki dühödten markolta meg fegyverét. Az egyház eddig tűzzel-vassal irtotta a mágiahasználókat. A rend nem tűr el sem fehér, sem fekete mágiát!

- Csendet – a parancsnok hangja nem tűrt ellentmondást – Nem ő az ellenségünk! Tíz embert választok ki testőrének! Aki tiszteletlenül viselkedik vele szemben, azt saját kezűleg hasítom ketté!

Jómagam nem sok harci tapasztalatot néztem ki a lovagból! Siegfried számomra inkább egy kalandvágyó selyeminges párna hősnek tűnt. Vértezete sértetlenül csillogott a fáklyák fényénél, sehol egy horpadás vagy repedés. Valószínűleg egy befolyásos családból származik, és hőstettekre vágyik, melyekkel, majd úri hölgyeket akar elkápráztatni. Úgy ítéltem meg, már most elmondhatunk érte egy imát. Míg én ezeken gondolkodtam, addig kiválasztotta a testőröket, akik bizalmatlanul méregették a mágust. Zorgan elengedett egy féloldalas vigyort, amitől még feszélyezettebb lett a légkör. Aztán kiválasztott még pár embert, akiknek kiadott valami utasítást, mire azok egy pap vezetésével és fáklyákkal a kezükben eltűntek egy oldal járatban. Ezek után a lovag még kiadott néhány parancsot, mely a csapat felállítására irányult. A sereget részekre osztotta. Papokat jelölt ki az egységekhez. Hozzánk Marcus atya került. Első ránézésre úgy nézett ki, mint aki hamarosan elájul a félelemtől. Az íjászokat a menet közepén helyezte el. Azt meg kell hagyni, hogy ehhez jól értet és némi szimpátiát éreztem vele szembe.

- Utánam – adta ki végül az utasítást és az menet elejére állt.

A csapat elindult ugyanazon az úton, amelyen néhány perce a társaink is. Egy vastag lemezelt ajtón hagytuk el a kriptát és a város alatti csatornarendszerbe jutottunk. Térdig gázoltunk a szennyben és ki tudja miben. Patkányok úszkáltak félelem nélkül a lábunk mellett. Sokszor áldottam, hogy félvakon haladunk, mert néha nagyobb dolgok is úsztak a mocsokban. Tetemek. A szag émelyítően hatott az egész csapatra. Néha egy-egy szitok is elhangzott. Ilyenkor elmosolyodtam. Az egyház szolgái vagyunk, de a hit nem az erőségünk. Mi az acélban hiszünk. A fáklyák lenge fényénél egy holttestet vettem észre a fal tövében. Még frissen piroslott a vértócsa, melyben feküdt. Rögtön megértetem az előőrs feladatát. Az egyház titkait kívülálló nem tudhatja meg soha. Mi egy nem létező csapat vagyunk. A cél érdekében minden megengedett. Még voltak újabb áldozatok. Ironikus, hogy szerencsétlenek a „fenti világ” borzalmai elöl pont ide menekültek, és a hit harcosai veszik el az életüket… A Kereszt nevében!

Az egyház rengeteg földalatti útvesztőt épített. Csak a beavatottak ismerték a kiutat ezekből. Mindössze egy órát töltöttünk a csatornákban, mikor egy vasalt ajtóhoz értünk. Mögötte fáklyákkal megvilágított romos lépcső vezetett felfelé. Évek óta nem használhatták.  A tetején egy újabb templomba érkeztünk. Amit itt láttam, megértette velem, hogy mire kell egy ekkora sereg. Szörnyű látvány tárult a szemünk elé. Semmi nem maradt ép. Olyan borzalmas pusztítást vittek végbe itt, amelyet még az épület tartó oszlopai is súlyosan megszenvedtek. Mindent vér és mocsok borított.  A szenteltvíztartókat ürülékkel szennyezték. A padok között és a fülkékben széttépett testeket találtunk. Egytől-egyig az egyház felszentelt szolgái: papok és apácák maradványai. A nyomokból ítélve, olyan váratlanul érte őket a támadás, hogy elmenekülni sem maradt idejük. Az elkövetők összetörték a kegytárgyakat és rettenetes mészárlást vittek végbe. A bejáratot az előőrs már eltorlaszolta, hogy titokban maradhasson mindaz, ami e megszentségtelenített falak között történt. A kapitányunk, a szőke piperkőc mellettem állt. Kíváncsian tekintettem rá, hogy elokádja-e magát, de e helyett azt láttam, hogy szemében vad düh ég. Olyan tűz lobbant bennem, amelyről már azt hittem rég elvesztettem. Éreztem, hogy felgerjed bensőmben a tűz. Vágyammá vált a harc.

-          Uram –szólította meg az egyik barát – megtaláltuk a nyomukat!

-          Mutassa atyám!

Egy emberként indultunk a parancsnokunk után. Az oltár mögötti lépcsőkön haladtunk le. A padló vöröslött a vértől. Néhány testet magukkal vittek, illetve inkább húztak a gyilkosok. Egy kisebb kriptába, majd egy nagyobba jutottunk.

-          Itt évekkel ezelőtt befalaztak egy járatot uram. Itt törtek be.

-          Csatarendbe! Kövessenek!