Véleményed

3. Fejezet: Kripták - goblinok

Mire leértünk az újabb kriptába, az előőrsünk meggyújtotta a falikarokban elhelyezett fáklyákat. Ez némi félhomályt biztosított, de még így sem láttuk a helyiséget határoló falakat. Por és pókháló borított mindent. A levegő dohosan ült a helyen. Enyhe pézsmaillatot éreztem, mint amikor állatok búvóhelyére találok vadászat közben.

- Harcosok –fordult felénk Siegfried, arcán nyoma sem maradt az előbbi harci tűznek. Arra gondoltam, ha ilyen könnyen lelohad a kedve, akkor sokat fog futni.

- A Gonosz teremtményei bitorolják e szent kriptákat. Ők a sötétség gyermekei, de az atyák elmondása szerint nem kell vakon harcolnunk velük.

Értetlenül tekintettünk a piperkőc kapitányra. Mit akar ezzel mondani, hogy a papok majd fáklyákkal világítanak, amíg mi harcolunk? Akármennyire is ostoba az ellenség, biztosra veszem, hogy az egyházi urak a kedvenc áldozataik. Esetleg a mágus biztosit nekünk valamelyik bűbájával nappali fényt? Tapasztalatból tudom, hogy a varázshasználók rendkívül kimerülnek, ha használniuk kell képességeiket. Ez a gyenge pontjuk, így lehet legyőzni őket. Nem eggyel végeztem már ezt kihasználva.

- Atyám – szólt kapitányunk a mellette álló papnak. A férfi fáklyával a kezében a fal mellé lépett és azt magasra tartotta. Ebben a pillanatban lángnyelv indult el a paptól jobbra és balra. Az egész terem fényessé vált, mint egy királyi bálterem.

- Olajcsatornák - magyarázta a pap – a földalatti szertartások szükségessé tették ezeknek a kiépítését.

- Köszönöm atyám – vette át a szót Siegfried – Harcosok! Négy ilyen szint van egymás alatt. A mi feladatunk kitakarítani a kriptákat. Addig nincs gond, amíg van olaj a csatornákban. A kriptákat barlangrendszerekből építették ki. Az alsóbb barlangokat nem használták és nem látták el olajcsatornákkal. Ott már fáklyákkal fogunk haladni. Az atyák elmondása szerint minden szint egy központi teremből és hat folyosóból áll. Egy az, melyen ide jutunk és további öt, melyeket fel kell kutatnunk. Az alsóbb szintre vezető lejáratot nem ismerjük, mert a kriptákat már évtizedek óta lezárták. Ábrahám atya mellettem lesz, és tervrajzot készít, hogy a visszaút könnyebbé váljon. Kezdjünk neki!

Ezután húsz harcos, egy íjász és egy pap tett ki egy csapatot. A mágus Siegfrieddel maradt. Minden egységben kineveztek valakit vezetőnek. Nálunk egy Olaf nevezetű viking harcos lett az. Félelmetes termetével nem is versenghetett senki. Embernagyságú kétfejű csatabárdot markolt hatalmas kezeivel. A legfélelmetesebbé mégis a forradásai tették, melyek első ránézésre medvétől kaphatta, de ekkorra medvekarmokat még aligha látott ember. Az ilyen típusú emberek mennek úgy keresztül a falon, hogy közben az ajtó nyitva áll mellettük. Végül is ez nem gond. Ez nem egy olyan küldetés, ahol diplomatákra van szükség. Nem viselt fém vérteket, az egész testét állati bőrökkel és szőrmékkel fedte. Ő maga is leginkább egy hatalmas medvéhez hasonlított. Csak szakállal keretezett kopasz feje hazudtolta meg ezt az összhangot.

A Hármas folyósón indultunk el. Elől az óriás, majd tíz harcos, aztán a pap és az íjász, és végül a többi harcos. Minden csapat így lett elosztva. A központi teremben tizenkét harcos maradt hátvédnek. Ők az Egyes folyosót rendeltettek védeni, vagyis azt, ahol lejutottunk. A járatokat a kapitány számozta be, hogy mindenkinek egyértelmű legyen. A csapatok is ezután kaptak neveket. A mienk a Hármas csapat lett. Ha valamelyik egység nem tér vissza, tudni fogjuk, merre tűntek el.

Néma csendben haladtunk. Mindössze Olaf jelzésein lepődtem meg. Nem kézjeleket használt, mint vártam, hanem különböző torokhangokat. Ez az ember valószínűleg sok időt töltött egyedül a vadonban. Én az utóvédben kaptam helyet. Míg lassan haladtunk a sírboltos falak között megfigyelhettem társaimat. Valóban válogatott gazember mind. A pap és a nő persze nem illettek közénk. Marcus atya, mint később megtudtam a nevét, negyven feletti zömök testalkatú férfi. Gyanítom, konyít valamelyest a fegyverforgatáshoz. A mozgásából is arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem ez élete első ilyen küldetése. Az íjász annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Az arcát rejtő csuklyát hátra engedte, mikor elindultunk felderíteni a járatot. Fekete haja még a félhomályban is csillogott. Élesen metszett szemeivel fürkészte a boltozatot és az árnyékokat. Nagyon fiatalnak tűnt, de olyan határozottság sugárzott belőle, mint egy veterán harcosból.

Pár perce haladhatunk így mikor Olaf horkantással jelezte, hogy van előttünk valami. Még halkabban és óvatosabban folytattuk utunkat. Már vártak minket. Apró vékony testű alakok kezdtek el kövekkel dobálni minket. Szemükből áradt a gyűlölet. A viking azonnal harci üvöltéssel iramodott neki az ellenségnek.

- Goblinok – kiabálta a pap.

Egy kisebb teremben akadtunk össze a barlanglakókkal és hirtelen túl sokan lettünk ezen a szűk helyen. Szinte csak kézitusára került sor. A fegyverekkel csak akadályoztuk egymást és az ellenfeleink mindössze kövekkel és botokkal harcoltak. Ráadásul óriási fizikai főlénnyel rendelkeztünk. Többször próbáltak elfutni elölünk, de nem hagyhattunk egy hírvivőt sem elmenekülni. Kénytelenek voltak újra és újra harcba szállni velünk. Öngyilkos harcot folytattak. A küzdelem nem tartott sokáig. Csapatunkból mindenki sértetlenül úszta meg a harcot. Kivéve persze Olafot, akinek csupa horzsolás és színes folt díszítette az arcát. Ő mégis büszkén vigyorgott.

Átvizsgáltuk a holttesteket, de némi ruhafoszlányon és botokon kívül semmit nem találtunk. Marcus atya minden halott felett elmormolt egy rövid imát. Sose értettem a papokat. A goblinok nem emberek! A Pokol teremtményei, gonosznak születnek és a szerint is élnek. Minek nekik a feloldozás? A mennyországban goblinok sétálgatnak és imádkoznak? Aligha hinném!