Véleményed

6. fejezet: A második szint

A lépcsősor alján egy sötét folyosó várt ránk. Bár az olajcsatornák több helyen sérültek, még így is biztosítottak némi fényt. Alig, hogy leért a teljes sereg, valaki hangos fájdalomkiáltással zuhant a padlóra. Mellkasába fekete nyílvesző fúródott.

- Fedezékbe – parancsolta a lovag.

Néhányan oszlopok mögé rejtőztek, de a legtöbben pajzsukat maguk elé tartva, guggolva várták a következő gyilkos veszőt. Jött is! Hangos koppanással meredt ki egyik társam pajzsából.

-          Íjászok! Lőjetek – utasította Sigfried a nőket!

-          Nem látjuk az ellenséget – válaszolta egyikük.

-          Félre – lépett ki az oszlopok közül a mágus.

Újabb nyílvesző érkezett, de ezúttal Zorgan mellé kirendelt testőr sisakját ütötte le. A harcos rémülten húzta a fejét a vállai közé. Eközben a varázsló néhány szót mormogott magában, majd mind a két kezével olyan mozdulatot tett, mintha valamit ellökne. Egy tűzgömb jelent meg és hangos robajjal szelte át a sötétséget. Nem talált el sem élőt, sem holtat, ám végig megvilágította a folyosót röptében. Az oszlopok mellett csontváz harcosok megfeszített íjakkal tekintettek felénk.  Az íjásznők azonnal cselekedtek. Hihetetlen gyorsasággal követték egymást a nyílveszők, sorban végezve az ellenségeinkkel.

-          Mindig csodáltam ezeket az elfeket – mondta Marcus atya mellettem.

-          Elfek – kérdeztem döbbenten – de hisz évszázadokkal ezelőtt kihaltak.

-          Mindenki így tudja, de maradtak néhányan. Ám az igazság az, hogy ezek az íjászok is csak félelfek. Már nincs élő tisztavérű elf.

-          De hát az elfek jól látnak a sötétben…

-          Ők csak részben elfek! Jobban látnak, hallanak, mint az emberek, de nem olyan jól, mint az őseik.

Miközben Marcus szavain töprengtem, abba maradt az íjászok párbaja.

-          Tovább – utasított minket Siegfried – Óvatosan! Mindenki védje magát!

A csapat újra elindult. A csontvázak szétzúzva hevertek a lábunknál. A félelfek felszedték a nyílveszőket és elvették a halottaktól is. Néhány íjat is megvizsgáltak és láttam, hogy elégedetten veszik azokat magukhoz. Alig pár perc múlva egy kisebb terembe jutottunk. Itt az olajcsatornák elég fényt bocsátottak ki, hogy jól lássunk mindent. Siegfried töprengve állt egy régi tengerész láda felett. Mögötte három szarkofágot láttunk és köztük a lépcsősort a következő szintre.

Kardja markolatával ütötte le a rozsdás lakatot. Rémülten kaptuk fel a fejünket. Mintha mennydörgött volna. Itt lent? Olyan erővel repültek félre társaim, mintha óriás hajigálná szét őket. Mire felocsúdtunk, már vége is lett.

-          Csapda – suttogta egy hang. Saliyana állt nyugodtan mellettem. Pedig a csapda ösvényt vágott a seregbe. Hirtelenjében vagy tíz embert láttam holtan és vagy ötöt, akik fájdalomtól görcsösen vonaglanak. Siegfried a földön ült és kábultan rázta a fejét.

-          Villám csapda – mondta határozott hangon a mágus – Ezentúl, ha valaki ki akar nyitni valamit, akkor, előtte figyelmeztesse a többieket, idióták!

A papok rögtön a sérültek segítségére siettek, de néhányuk felett már csak imát mormolhattak. Nem tudtuk elásni őket, ezért a fal tövében pokrócokba kötve egymás mellé helyeztük a testüket.

- Uram, most mit teszünk – kérdezte egy harcos a lovagot.

- Harcolunk! Ezért jöttünk! Vagy talán visszafordulnál?

- Nem uram, de itt egy lejárat a következő szintre, miért kockáztassunk még több életet itt, ha már megtaláltuk a lejáratot?

- Azért, te barom, hogy ne tudjanak minket félúton hátba támadni! Hallotta mindenki? Csoportokra oszlani és átkutatni, ezt az átkozott szintet!