Véleményed

8. Fejezet: Ne lopj!

Már megint elzavartak! Sosem hagyják, hogy velük játsszak. Pedig én is lovag akarok lenni. Ott van Jacopo, sokkal véknyabb tőlem. Vagy például Paolo, még csak hat éves. Én már majdnem tizenegy vagyok, de engem elzavarnak! Csak azért, mert nincs fakardom, mint nekik! Mindig ugyanaz történik. Összegyűlünk a sikátorban, mert itt nyugodtan tudunk játszani. Erre nem jár senki. Néha belebotlunk egy-egy részegbe, akiket már kifosztottak, szerencsés esetben, életben is hagytak. Minket nem zavarnak. Beléjük rúgunk, aztán elfutunk.

Amikor lovagosat játszunk, akkor én mindig jobbágyat játszom, mert nekem nincs fakardom. Cecilio kinevezi magát vezérnek, mert ő a legidősebb és legerősebb. Aztán engem lökdösnek, és mocskos parasztnak neveznek. Megkérdezik, hogy merre van a Szentföld, majd magamra hagynak. Ma viszont Cecilio le is köpött, amin a többiek jól mulattak, majd követték a példáját. Ökölbe szorított kézzel tartottam vissza a sírást. Aztán addig ütlegeltek, míg el nem szaladtam.

Nagyapa, biztos mérges lesz, hogy megint kiszöktem, pedig a konyhába küldött, hogy segítsek a cselédeknek a takarításban. Én nem vagyok cseléd! Én lovag akarok lenni! Szereznem kell egy kardot! Már próbáltam botból faragni, de az első bajvívásnál rögtön eltört. Akkor is kinevettek és elzavartak.

-          Hol tekeregtél te kölyök – nagyapám hangjától összerezzentem. Már húztam is a fejem a vállaim közé, hogy minél kevésbé fájjon a pofon, amit ilyenkor adni szokott.

-          Nyomás a konyhába! Nincs idő most játszadozni – valójában nem tudtam, hogy ez most nekem szólt, vagy inkább magának jegyezte meg, amiért nem adott egy nyaklevest - Teli a fogadó vendégekkel!

Nem volt mit tennem, mentem mosogatni. Néha sikerült kilesnem az ajtón és láttam, hogy nagyapám nem hazudott. Az asztalokhoz pótszékeket hozott a kamrából, mert olyan sok vendég fogyasztotta nálunk az ebédjét. A szívem mégis majd kiugrott a helyéről, amikor megláttam azt a rengeteg lovagot. A fehér köpenyüket szürkére színezte az út porra, nekem mégis a legszebb dolognak látszott.

Az egyik asztalnál egy lovag hangosan elkiáltotta magát, hogy nincs kenyér az asztalán. Nyomban felkaptam egy vekni kenyeret és odaszaladtam.

-          Jól van gyerek – mondta teli szájjal.

Ilyenkor még egész szép emberek voltak. Nem úgy, mint pár óra múlva, amikor már részegen okádnak maguk alá a sok bortól.

Álltam mellette és csodáltam a fegyvereit. Hatalmas pallos viselt az oldalán. Gyönyörű kovácsmunka. Bárcsak nekem is lehetne egy ilyenem. Ekkor megláttam a derekáról lógó tőrt. A markolat végét vörös kő díszítette. Egy bőrdarabbal volt az övéhez kötve.

-          Hozz még kenyeret – rivallt rám. Nyomban siettem a konyhába, de mikor visszajöttem, már egy kés is volt nálam. Letettem a kenyeret az asztalra, miközben egy ügyes mozdulattal elvágtam a bőrszíjat. A lovag nem vett észre semmit az egészből. Szinte rohantam kifelé a tőrrel a hátsó ajtón. A szívem a torkomban dobolt, így nem hallottam, amikor egy dühös hang utánam kiállt:

-          Megállj bitang!

- Uram bocsásson meg – könyörgött az öreg fogadós – ilyen még sosem fordult elő! Amint előkerül az unokám, azonnal visszaszolgáltatjuk a jogos tulajdonát!

- Ezzel én nem kapok kártérítést vénember – ordította a lovag – követelem, hogy büntesse meg a tolvajt!

- Megteszem uram! Erről biztosíthatom –remegte a fogadós.

- Nem hiszek magának! Talán a Dózse elé kellene vinnünk az ügyet!

Az öregember megijedt. Tudta, hogy ezzel az üggyel elveszítheti, amiért egész életében dolgozott.

- Ne tegye uram! Talán megegyezhetnénk. Kicsinyke vagyonom van, de kárpótolom mindenért!

- Nem kell a pénze vénember – ordította a lovag, majd egy ideig a gondolataiba merült – én büntetem meg a fiút, hogy biztos legyek benne, megkapja, amit érdemel!

- Ahogy kívánja uram – válaszolta halálsápadtan az öreg.

Boldogan ugráltam a sikátor kövein. Végre én is játszhattam lovagosat! A többiek tátott szájjal bámulták a szerzeményemet. Persze azt hazudtam nekik, hogy találtam a tőrt a fogadó előtt. Végre nem én voltam a jobbágy! Sőt! Királlyá választottak. Én pedig seregeim élén győzelmet arattam a pogányok felett. Gyorsan elment a délután, pedig annyira jó volt, hogy hős lovag lehettem. Vidáman szökdécseltem hazafelé és közben azon törtem a fejem, hogy hova rejtsem majd el a tőrt. Talán a vánkosba. Igen! Az, jó lesz!

Azt hittem leszakad a fülem, amikor a sötétben valaki elkapott.

-          Mit csináltál te csirkefogó – förmedt rám nagyapám mérgesen – lopsz a vendégektől, te ostoba? Magadra vess azért, amit ezért kapni fogsz!

 Egész az istállóig húzott magával. Ott már vártak néhányan. Lovagok álltak magasra tartott fáklyákkal az udvaron. Nagyapám egy oszlophoz kötözte a kezeimet. A tőrt elvette és átadta, annak a lovagnak, akitől elloptam. Aztán egy mogyoró vesszőt adott a férfinek. Már tudtam, mi következik. Ám a lovag ránézett a botra, majd kettétörte és eldobta.

-          Sir Raymond! Az ostoromat!

-           Ne! Ne nagyuram – ordította nagyapám – abba belehal a fiú!

Két lovag kapta el, hogy ne tudjon közbe avatkozni. Nagyapám úgy sírt, ahogy még sohasem hallottam azelőtt.

-          Na majd most megtanulod, te kölyök, hogy lopni bűn!

Az első ostorcsapásnál kiszaladt az erő a tagjaimból. A másodiknál már nem kaptam levegőt. A harmadiknál pedig elájultam. Utólag elmondták, hogy húsz csapást mért rám a lovag.

Egy hónapon keresztül feküdtem seblázban magamon kívül. Még egy hónap kellett, mire kezdtem visszanyerni az erőmet. De végig egy gondolat üvöltött a fejemben. Ezt soha többé senki nem teheti meg velem!