Véleményed

9. Fejezet: Saliyana

Megéreztem a veszélyt. Bár aludtam, az évek alatt kialakult ösztöneim azonnal jeleztek. Egyetlen mozdulattal elkaptam a felém nyúló kezet. Csavartam egyet rajta és támadom már a földön feküdt. Egyik csuklóját erősen markoltam, a másikon a bal lábammal térdeltem. Bal kezemben rövid kis tőrömet tartottam, egyenesen támadóm szívének szegezve.

-          khm –köhintett alattam rosszallóan.

Azonnal kitisztult álomtól ittas tekintettem. Saliyana feküdt alattam.

-          Miért támadsz rám – kérdeztem dühösen.

-          Rosszat álmodhattál és szerettelek, volna megnyugtatni.

-          Aha!

-          Ahaaa?! Szeretném felhívni a figyelmed arra a kényelmetlen tényre, hogy egész súlyoddal rajtam nehezedsz! Ráadásul a tőröd nagyon indiszkrét helyen szegezted nekem.

Oda pillantottam és éreztem, hogy az arcom teleszalad vérrel. A fegyverem valóban a szívének irányult. Azonban tény, hogy a nőknek a szívük előtt gömbölyded formák emelkednek ki. Ráadásul olyan tökéletes alakban, hogy a fantáziám azonnal meglódult. Elképzeltem a lányt, amint egy tóban fürdik. Teste félig kiemelkedik a vízből. Gyönyörű kerek mellein lefolyik a víz. A Nap fénye szikrákat vett rajta. Csípőjének ringása teljesen magával ragadja a tekintetet.

-          Khm – újabb köhintése visszarántott a valóságba.

-          Óhhh, bocsánat…- dadogtam, és arra gondoltam, hogy mennyire gyönyörű is ez a lány. Ilyen tökéletes formákat! Ezek az ívek és hajlatok…

-          Khm – ezúttal türelmetlenebbül rázott fel álmodozásomból – megvárjuk, hogy mindenki idejöjjön, vagy így megvárjuk, még végeznek az összes szinttel és szörnyeteggel?!

-          Lehet választani – kérdeztem. A tekintette szikrákat vetett. Talpra álltam, majd felsegítettem.

-          Bocsáss meg…- kezdtem újra.

-          Felejtsük el – mondta miközben a zsibbadtságot dörzsölte ki csuklójából.

-          Rosszat álmodhattál, mert felkiáltottál…

-          Köszönöm, de rendben vagyok!

-          Ha esetleg…

-          Megbocsáss, de nem akarok róla beszélni!

-          Ahogy akarod. Ha megengeded, megnézném a sebed.

 Bólintottam. Ruhája egy rejtett zsebéből kis tégelyt vett elő. Förtelmes szagú balzsamot tartalmazott. Vékonyan bekente a fülemet, ahol a nyílvesszővel megsebzett.

-          Nem lesz vele gond. Még párszor bekenném, nehogy elfertőződjön.

-          Köszönöm – feleltem.

Némi zavart pillanatig csak néztünk egymás szemébe. Közben uralkodnom kellett magamon, hogy a fantáziám visszafogjam.

-          Igaz, hogy elf vagy – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

-          Igen – hajtotta le a fejét – bár nem teljesen. A nagyapám még tiszta vérű elf volt. A szüleim már nem. Zavar téged?

-          Nem! Még sose találkoztam könnyűléptekkel. Miért zavarna?

-          Az emberek nem szeretik a többi fajt. Az őseim elmenekültek, áthajózták a Nagy Óceánt. Akik itt maradtak, északon találtak menedéket egy völgyben. Az ott élők, tiszta gondolkodású egyenes emberek. Nem lakozott bennük harag és ostobaság. A nagymamám is ott született. Sokan kötöttek házasságot, emberek és elfek. A falu távol van minden lakott helytől és kereskedelmi útvonaltól. Senki nem tartotta szentségtelennek, ami történik.

-          De hát az elfek évszázadokat élnek…

-          Az elfek hűségesek! Ha a párjuk elindul a hosszú úton, akkor sem keresnek új társat!

-          Mennyien vannak még?

-          Meghalt mind – egy könnycsepp jelent meg a szemében – Hegyi trollok támadták meg a falut. Az elfek jó íjászok. Előre mentek, hogy végezzenek a támadókkal. A trollok jó fejszehajítók, és rengetegen voltak. Mire végeztünk velük, már egy sem élt a tisztavérűekből.

-          Nem tudtam…

-          Senki sem tudja. Talán így helyes. Kevés olyan ember létezik, aki kiáll egy másik fajból származóért.

Újabb csend következett.

-          Együnk – ajánlotta vidám hangon – megkínállak egy ősi recepttel készült étellel!

Leültünk a földre. Tarisznyájából egy nagy színes kendőt vett ki. Széthajtogatta és néhány süteményszerű ételt rakott elém.

-          Ennyi – kérdeztem óvatosan, mert nem akartam megbántani – ennyi élelmed van csak?

Egyet felemelt, és felém nyújtotta. Mosolyogva válaszolt:

-          Ez Lembasz, elf étel. Ettől a kis darabtól két napra jóllaksz!

-          Igen – kérdeztem kicsit hitetlenkedve, miközben két ujjal fogva forgattam az ételt – akkor jó étvágyat!

Sokkal finomabb és zamatosabb ízek töltötték ki a számat, mint amire számítottam. Alig két harapással elfogyasztottam. Mégis, régen éreztem, hogy ilyen jót ettem volna.

-          Talpra harcosok – kiáltotta Siegfried – tovább kell mennünk!

Mindenki a készleteit rendezte. A megtépázott seregünk lassan újra alakzatba állt. Némi módosítás után újabb csapatok alakultak ki, majd elindultunk. Saliyana előttem haladt. Mosolyogva nézett hátra, majd harci ösztöneire hallgatva a környezetet fürkészve lépdelt tovább.

Éreztem, hogy egész testemben áramlik a vér. Már nem tűntek olyan zordnak ezek a kripták. Mellkasom szinte ki akart ugrani a helyéről. Lépteim könnyűvé váltak. Újra húsz évesnek éreztem magam. Marcus atya haladt mellettem. Vállamra tette a kezét, és amikor ránéztem, azt láttam, hogy széles vigyor ül az ábrázatán.