Véleményed

10. Fejezet: Egy elfeledett király

A harmadik szint sem különbőzött semmiben az eddigiektől. Az egyik pap rögtön meggyújtotta az olajcsatornát. A láng végigszaladt a falakon, félhomályba világítva a folyosót. Por, pókháló, patkányok és csontvázak. Utóbbiak már a földön feküdtek mozdulatlanul. Annyi rengeteg csont hevert a padlón, hogy nem tudtuk kikerülni őket. Hangosan recsegtek a lábunk alatt. Ez a hang némi elégtétel nyújtott a számunkra. Rövid idő alatt, túl sok társunkat vesztettük el. Ez feldühített mindenkit. Nem tudtuk mi következik. Féltünk, de ez nem riasztott vissza minket. Sőt! Olaj a tűzre. Vágytunk arra, hogy öljünk. Bosszút akartunk állni hallott társainkért. Semmi nem állíthatott meg minket!

- Honnan került ide ez a rengeteg csont – kérdeztem Marcus atyát.

- Nem mi vagyunk az elsők, akik lemerészkednek ide –felelte.

Tudtam, hogy igazat mond. Emlékeztem rá, hogy ugyanezt mondta a Védelmezők terménél. Közben a folyosó csarnokká terebélyesedett. Siegfried megálljt parancsolt. Kezével jelzett, hogy a csapatok induljunk el.

-          Uram – mutatott előre egy katona.

A távolban fényt láttunk. Nem tudtuk pontosan kivenni, hogy mi az, de egyre közeledett. A fény peremén pedig mintha sűrűsödne a sötétség. Felkészültünk a harcra. Kivont fegyverekkel vártuk a csatát. A bensőmben égő vágy egyre csak erősödött. Hamarosan megbosszulhatjuk társainkat.

Zorgan, a mágus csukott szemmel mormolt valamit. Szemei hirtelen kikerekedtek:

-          Leoric – mondta, majd ordította – Leoric!

Zavarodottan néztem szét, és láttam, hogy a harcosok nem értik miről van szó. A papok viszont többször is keresztet vetettek magukon.

-          Vissza –motyogta Marcus – vissza a folyosóra!

-          Vissza – ordította Siegfried, de már elkésett.

A csontok megelevenedtek. Egy terem közepén álltunk. Lehetünk hetvenen. Körülöttünk a talaj életre kelt. A csonthalmazok felegyenesedtek és fegyveres túlvilági katonák vettek minket körbe. Szemből egy hatalmas lángoló alak rohant felénk. Egy háromméteres égő csontváz. Fején korona, kezében kétélű pallos. Ruházata rozsdamarta láncing és csizma.

Olaf ordítva vetette magát az ellenség közé. Khalidor a nyomában.

-          Itt a bosszú ideje – kiáltotta Zargo.

-          Biztos – kérdezte Muya határozatlan hangon.

Egy penge sértette fel az oldalamat. Belevetettem magam a csatába. Olyan sokan jöttek ellenünk, hogy nem is kellett figyelnem, hova vágjak. Mindig állt a kardom útjába valami. Közben kaptam kisebb-nagyobb sebeket, de ezek csak karcolások. Egy pap repült el a fejem felett. A falon landolt szétzúzott csontokkal. Lassan fogytak az ellenfelek. Zúzni kellett a csontjaikat, különben újra felálltak. Egy oszlopnál vetettem meg a hátam. Nem sok védelmet nyújtott. Egy újabb pap repült el a tömeg felett. Nem ordított. Már halott volt. Egy női sikolyt hallottam. Saliyana? Ki akartam törni, de egy penge lapja homlokon talált. Visszatántorodtam és még hevesebben küzdöttem. A vállam már nyílalt a fájdalomtól, de még mindig jöttek. A karom fáradt, de még mindig jöttek. Tenyerem csúszott az izzadságtól. Erőssebben markoltam.

Elfogytak. Előre görnyedtem és fújtattam. Az izzadság szakadt rólam. A szemembe folyt és mart. Ingujjammal töröltem le a homlokomat. Vér színezte vörösre. Felnéztem és láttam, hogy már alig néhány csontváz van. Társaim egyenként végeztek velük. Csak a lángoló óriással nem bírtak. Többször is lesújtottak rá. Koponyájából nyílvesszők meredeztek. Hirtelen úgy éreztem, hogy megismétlődik az a jelenet, ami az előző szinten játszódott le. Futva indultam a társaim segítségére. Egy pap megállított.

-          A koronáját kell elvenni tőle – hadarta.

-          Hogyan – kérdeztem – hisz vagy három méter magas!

-          A koronáját – ismételte idegesen.

Magára hagytam és azon törtem a fejem, hogy mit tegyek. Egy íjászlány állt előttem. Odaléptem hozzá.

-          A koronát! Lődd le a fejéről – utasítottam.

-          Már próbáltuk – felelte – nem tudjuk.

Közeledtem a csontváz óriás felé. Mindenki ütötte, amennyire tudta. Egy karcolás sem esett rajta. Hogyan lehetne olyan magasról leszedni? Valakinek fel kell rá másznia, miközben harcol.

-          Khalidor! Zargo! Hozzám – kiáltottam, kitaláltam egy tervet. Reméltem, hogy társaim még élnek, mert úgy kiáltottam a nevüket, hogy nem is láttam őket. Széles mosoly terült el az arcomon, amikor hozzám léptek.

-          Örülök, hogy látlak benneteket. Le kell szednünk a koronát a fejéről!

-          Már mi is tudjuk – lihegte a barbár.

-          Zargo! Úgy tudom, hogy te tolvajként éltél – rábólintott- le tudnád szedni a fejéről a koronát?

-          Az, hogy lángol, még nem lenne olyan gond, mert vagyok olyan gyors, hogy végezzek, mire megégetne, de olyan magasra nem tudok felugrani.

-          Majd Khalidor és én segítünk – ahogy ezt kimondtam, már láttam, hogy meg is értették a tervemet.

-          Gyerünk – mondtam – kerüljünk mögé!

Gyorsan mögé rohantunk. Társaink közben töretlenül rohamozták. Olaf a hatalmas bárddal olyanokat oda sózott, amitől másnak elzsibbadt volna az egész alkarja. Khalidor és én keresztben fogtunk kezet. Zargo gyorsan felpattant. Tőrét a fogai közé szorította. A vállunkba kapaszkodva várta, hogy feldobjuk. Kétszer meglóbáltuk, majd feldobtuk. Innentől felgyorsultak az események. A tolvaj tőrét a korona és a koponya közé szúrta és úgy feszítette le a fejéket. A csontváz óriásnak ideje sem maradt, hogy váratlan támadóját elkapja. Olaf újabb ütése alatt kettéhasadt áldozata medence csontja. A viking harcos elvesztette az egyensúlyát a váratlan esemény következtében. Leoric a földre hanyatlott. Már nem maradt, ami ellenállhatott volna a harcosok rohamának. Porrá zúzták rohamukkal az óriás csontjait.

-          Büszke vagyok, hogy az oldaladon harcolhatok – lépett hozzám Zargo.

-          És én is – mosolygott Khalidor.

-          Enyém a megtiszteltetés barátaim!