Véleményed

11. Fejezet: Ma meghalok…

Korgó gyomorral ébredtem. Felültem és körbe tekintettem. Hitetlenkedve meresztettem a szemem. Társaim mind eltűntek. De miért hagytak itt? Felszedelőzködtem és utánuk indultam. Csak egy lehetséges úton mehettek tovább. Az egyik irányból jöttünk, a másikba kellett tovább haladniuk. Lábaim egyre gyorsabban vittek előre. Kocogásra váltottam és igyekeztem megfelelően beosztani az erőmet.

-          Hiába futsz kis lovag!

Kivont pengével pördültem meg. A hátamon futkározott a hideg a hang hallatán. A gúnyolódót, azonban hiába kerestem.

-          Hahaha! Nem kell sokáig keresned! Hamarosan találkozunk, de addig is ismerkedj meg a barátaimmal! Hahaha!

Az árnyékból tántorgó alakok közeledtek felém. Egy nyílvessző szállt el mellettem. Még időben félre gurultam. Egy kard sújtott felülről. Hárítottam. Egy kétfejű bárd sértette fel az oldalam. Rettentően égetett. Egy alak közeledett. Fején lángoló korona. Értetlenül tekintettem rá.

-          Zargo! Én vagyok a Konrád – kiáltottam rá.

Csak most láttam, hogy társaim vesznek körbe. Tekintetük a semmibe mered és egyre csak közelednek kivont fegyverekkel. Újabb nyílvessző szállt felém. Ezúttal nem voltam elég gyors. A már sérült fülemet sebezte meg. Újabb bukfenc és egy oszlop mögé kerültem. Ekkor egy másik irányból jött a gyilkos vessző. A vállamba fúródott. Felordítottam a fájdalomtól. Egy villanást észleltem a vállam mögött. Kettégörnyedve pördültem körbe. Kardommal széles ívben szeltem a levegőt. Siegfried állt velem szemben csillogó vértezetben. Pallosával újra sújtott. Fegyveremmel fogtam fel a támadását, de az egész alkarom belezsibbadt a csapásába. Ekkor felülről jött egy újabb penge, de már nem tudtam félre vetődni. Teljesen körbe vettek.

-          Khalidor! Az ég szerelmére! Mi van veletek – ordítottam. Meg sem hallották. Újabb gyilkos acél szelte a levegőt. Nem tehettem mást. Egy alsó íves mozdulattal szeltem le a támadom karját. Meg sem nyikkant. Lehajolt és a másik kezébe vette a fegyvert. Nem volt időm ezen gondolkodni. Annyira körbe vettek, hogy ki kellett törnöm. Ehhez ölnöm kellett. Elnyomtam magamban minden érzelmet és szúrtam-vágtam. Kaptam közben kisebb nagyobb sebeket, de ezek sem állíthattak meg. Marcus sújtott felém a botjával, majd a másik kezében levő rövid karddal az ellenkező irányból támadt. Egyetlen mozdulattal szeltem ketté, a jobb vállától a bal csípőjéig. Olaf vízszintes lendítésekkel támadott a bárdjával. Felugrottam a levegőbe és mire földet értem, már a lábam előtt feküdt széthasított koponyával.

Körbe fordultam egy oszlopon, újabb ellenfelet keresve. Saliyanával találtam magam szembe. Csuklyáját hátravetette. Íját felém tartva várt. Kiütöttem a kezéből. Eldobtam a fegyverem és megragadtam a vállait. Úgy ráztam meg, mint egy rossz gyereket.

-          Saliyana! Én vagyok az, Konrád! Térj magadhoz!

Éles fájdalom hasította mellkasomba. A lábaim megrogytak, amint elhátráltam. Ez a gyönyörű félelf lány hosszú tőrt tartott a kezében. Belőlem ömlött a vér, és éreztem, hogy hamarosan elájulok. Ekkor elindult felém. Egyetlen mozdulattal kitörtem a csuklóját és visszafordítottam a tőrt. Egyenesen a szívébe szúródott. Azon nyomban kiszállt belőle az erő. Együtt zuhantunk a földre. Felé fordultam és figyeltem az arcát. Csodaszép. Ezt akarom látni utoljára az életben.

Eszembe jutottak a társaim. Megöltem őket. Mindig elveszítem a társaim. Mindig! Saliyana arcát figyeltem és vártam a megváltó halált. Utat engedtem az érzelmeimnek és eleredt a könnyem. Arcom rezzenéstelen maradt és feltámadt bennem a düh!

-          Isten! Légy átkozott –ordítottam teljes erőmből.

-          Hahaha! Jó úton haladsz barátom! Nem sokára találkozzunk…

Már nem érdekelt, hogy ki beszél hozzám. Már csak Saliyanát néztem. Lassan elhomályosult minden és én mosolyogva búcsúztam az élettől.