Véleményed

12. fejezet: Feszültségek

-          Ébredj Konrád!

-          Mi..

-          Rosszat álmodtál! Mint mindenki.

-          Ezt azért nem hinném…

-          Ez már a Gonosz birodalma. Innen messze van az Úr – Marcus többször keresztet vetett miközben beszélt.

Az atya körbejárt és ébresztette az alvókat. Mindenki értetlenül ébredt. Láttam a többiek arcán, hogy mindenki hasonló álmokat láthatott. Abba az irányba fordultam, ahol Saliyana pihent. Már a felszerelését igazgatta, de közben ő is felém figyelt. Könnyes volt az arca. Hevesebb lett a szívverésem. Ezt már nem bírom! Állandóan ezt váltja ki belőlem. Ennek véget kell vetnem! Utálok szerelmesnek lenni!

Néhány lépéssel odaértem hozzá.

-          Igen – kérdezte, de nem nézett a szemembe.

-          Ööö. Jól érzed magad – zavarodtam meg. Mi a fenét csinálok?

-          Köszönöm! Bár elég rémeset álmodtam..

-          Mint mindenki!

-          Igen. Konrád tudod, álmomban megöltelek.

-          …és a többieket is!

-          Igen, de te más voltál.

Most, hogy ott állt velem szemben és ezt elmondta, egyszeriben magamhoz öleltem volna.

-          Saliyana! Valamit el kellene mondanom…

-          Nem kell! Látom, ahogy nézel és érzem, ahogy beszélsz velem.

-          Igen. Nos, akkor érted azt is, hogy ez milyen nehéz.

-          Tudom Konrád. Ha ennek vége, akkor beszélhetnénk erről újra?

-          Hát persze – válaszoltam zavartan.

Szó nélkül fordultam meg és Marcus atya után eredtem.

-          Atyám – kiáltottam utána.

-          Tessék Konrád?

-          Álmomban megtagadtam az Urat.

-          Mint mindannyian – felelte és keresztet vetett – Azt nem te voltál. Ne feledd: az Úr szeme mindent lát!

Azzal megfordult és indult tovább a dolgára. Én is fordultam meg, de ekkor valaki úgy nekem jött, hogy majdnem fellökött. A csillogó páncélú piperkőc: Siegfried Licht, a kapitány. Pökhendin nézett rám.

-          Na mi lesz katona? Bocsánatot kér?

Elröhögtem magam. Taknyos kölyök! Még ugráltatni akar!

-          Megállj! Nem mondtam, hogy tovább mehet! Különben is kérdeztem valamit – a végét már üvöltötte. Mindenki minket figyelt.

-          Maga jött nekem! Önnek lenne illendő bocsánatot kérni! Uram!

-          Még pimasz is! Lefogni!

Intett két harcosnak, de rögtön ott termett mellettem Khalidor és Zargo. Aztán Muya is. Olaf ide-oda toporgott, mert nem tudta mit tegyen. Marcus arcából kifutott a vér az ijedségtől.

-          Uram – kezdte az atya.

-          Félre – utasította a lovag, majd felénk fordult – Rendben. Intézzük el férfiak módján. Le a fegyverzettel. Ökölharc. Ez jó lesz önnek harcos?

-          Ahogy kívánja uram – feleltem mosolyogva.

-          Ez már a vég – szörnyülködött Marcus – Uram tényleg szükség van erre?

-          Ez csak egy kis testmozgás atyám – válaszolta – időnként szükségszerű.

Félmeztelenül álltunk egymással szemben. Látványos izomzattal rendelkezett a kapitányunk. Viszont levetkőzve még fiatalabbnak látszott, mint a tündöklő páncélzata mögé rejtőzve. Van némi tapasztalatom a kézitusában és tudtam, hogy koránál fogva gyorsabb tőlem. Az én előnyöm a szívóság. Sokan meglepődtek már rajta, amikor egy lórúgás nagyságú ütés után könnyedén felálltam és folytattam a harcot.

Az első ütés valóban villámgyors volt, de mivel számítottam erre, csak a szele ért. Siegfried gyors győzelmet remélt, mert nyomban lerohant. Háromszor sújtott a képembe, mire mozdultam.

-          Bocsánatot kér, katona – kérdezte vigyorogva.

-          Csak ön után uram. Ön az elöljáró – vigyorogtam vissza, majd köptem egy véreset. Ettől még szélesebben vigyorgott.

Most én következtem. Jobb egyenessel indítottam, de bal horoggal zártam. Telibe kaptam. Gyorsan mozgott és kitért az ütés elöl, de nem számított a cselre. Értetlenül ült a földön néhány pillanatig. Aztán felpattant és dühösen rontott rám. Én higgadtan fogadtam az újabb rohamát. Jó pár ütést kaptam, és már követni sem tudtam az irányukat. Hátráltam, de ő csak jött és záporoztak az ütései. Megpördültem, mint egy táncos. Kinyújtott karral csaptam. Az öklöm külső felével találtam el. Két métert csúszott a földön. Megint megszédült. Az volt az első gondolatom, hogy vigyáznom kell, nehogy megöljem. Mégiscsak egy suhanc.

Ezúttal is csak pár pillanatot töltött a porban, majd felugrott. Valami telibe talált. Megemelkedtem a levegőbe, majd pár méter múlva talajt értem. A fejem majd szétszakadt, de nem tudtam, hogy mitől. Ránéztem, és hitetlenkedve láttam, hogy a lábát magasan a levegőben tartja kinyújtva. Most már mindent értettem. Sok vidéken jártam már és láttam harcosokat, akik ördögi ügyességgel csak a lábukkal harcolnak, de nekem még nem akadt ilyen ellenfelem. Valójában nem is gondoltam, hogy komoly csapást lehet, egy láblendítéssel elérni. Jobb lesz vigyáznom…a saját testi épségemre. Még pár ilyen és szétmegy a fejem.

Amint talpra álltam, újra lerohant. Megpördült és a lábával rúgott. Elkaptam, és egy hatalmasat rúgtam a másik combjába. Ép abba, amelyiken tartotta magát. Arccal zuhant a padlóra. Ezúttal már nem pattant fel olyan fürgén. Elhátráltam, mert kíváncsi voltam, hogy mekkora sérülést okoztam. Enyhén sántítva közelített.

Nem vigyorogtam, mert egy igazi harcos sosem bízza el magát. Vártam. A keze viszont még mindig gyors. Újabb ütés sorozatot kaptam, de elhátráltam. Nem tudott olyan gyorsan követni. Köptem egyet, mert újabb adag vér gyűlt össze a számban. Nem pihent, újra támadott. Kaptam jobbról, kaptam balról. Esélyem se maradt elhajolni. Amikor támadott közelebb léptem. Alulról öklöztem a gyomrába. Kettégörnyedt. Nem hagyhattam ki, bár egy pillanatra megsajnáltam. Felülről mértem csapást az arcába. Eszméletlenül ért földet. Leültem mellé.

-          Hozzatok vizet –szóltam, mert több erőm nem maradt.

-          Kapitány – fordítottam fel a porból az arcát – térjen magához.

Zargo egy kulacsot nyújtott felém. Lelocsoltam belőle a fiú arcát. Nyomban magához tért. Meglátta az ábrázatom és azonnal felpattant.

-          Folytassuk – kérdezte élénken.

Elnevettem magam. Egy pillanatig csak értetlenül tekintett rám, majd elmosolyodott. Végül már ő is teli torokból nevetett. A kezét nyújtotta felém. Megragadtam és a segítségével felálltam.

-          Most, akkor ki kér bocsánatot, uram – kérdeztem.

-          Úgy vélem, hogy már mind a ketten megtettük.

Tetszett a válasza. Visszasétáltunk a felszerelésünkhöz. Éreztem, hogy az arcom bedagad, de közben észrevettem Saliyanát. Rá mosolyogtam. Ajkai szavakat formáltak. Nem hallottam, de leolvastam a szájáról:

-          Férfiak…