Véleményed

13. Fejezet: Túlélő

Egy újabb lépcsősor vezetett a mélybe. Szinte alig haladtunk, mert az egész beomlott és csak egyesével tudtunk lejutni. Arra gondoltam, hogy ha ez a lejárat beomlik, akkor sosem jutunk ki innen. Szerintem a társaim fejében is ezek a gondolatok járhattak, mert a feszültséget szinte tapintani lehetet. A téglával kirakott falak eltűntek. Egy barlangba jutottunk.

-          Elhagytuk a kriptákat – suttogta Marcus.

-          Hol vagyunk – kérdeztem.

-          Ott, ahova Istenfélő ember még soha nem merészkedett…

Éreztem a hangján, hogy most valóban fél. Vajon a Pokolban vagyunk már? Fáklyák fényénél haladtunk tovább. Aztán meghallottuk. Először csak a dobokat, aztán az ordibálásokat is. A barlangjárat szélesedni kezdett. Siegfried intett, hogy a falakhoz lapulva haladjunk tovább. A fáklyákat eloltottuk, és lassan lopakodtunk a hangok felé. Előttünk félhomály derengett. Egy nagyobb barlang üregben tűz éget. Hemzsegtek a goblinok. Nem olyanok, akikkel fent találkoztunk. Ezeket vértezet fedte és komoly csata fegyvereket viseltek. A tűz valójában hatalmas máglyaként uralta a terem közepét. Akkora lánggal éget, hogy a falak tövéig ért a fénye. Az árnyékokba osonva igyekeztünk körbe venni őket. Túl sok goblin mulatott előttünk, ahhoz, hogy csak úgy egy irányból nekik rohanjunk.

Aztán megláttam, mit ünnepelnek. A máglya túloldalán hús sült. Nyársra húzott emberi tetemek. Az éget hús szaga marta az orromat. A szörnyek ebből falatoztak. Sokuk részegen ordibált. Sejtettem, hogy ez náluk valami éneklés. A létszámfölényük legalább a háromszorosa lehetett, amennyire ezt meg tudtam tippelni.

Ekkor egy állványszerű szerkezetet toltak be egy hátsó járatból. Nem akartam hinni a szememnek. Egy alakot kötöztek egy x alakban egymáshoz rögzített gerendákra. A máglya közelébe vitték. Ekkor már jól láthattam, hogy egy férfi az. Egy mágus. Egy bíbor ruhás mágus.

-          Megdöglötök rohadékok – ordította.

A goblinok rémülten húzódtak el tőle.

- Minden emberért bosszút állok rajtatok nyomorul…- kiáltotta még. Az egyik őre nyomban odaugrott és visszaillesztette a pecket a szájába. A goblinok felbátorodva léptek közelebb hozzá. Egyikük az italával öntötte képen a foglyot. Egy másik szörny ostorral csapott a mágus arcába, de az csak még dühödtebben próbált szabadulni.

Erősebben markoltam meg a kardom markolatát és engedtem, hogy feltörjön belőlem a harag. Jóleső bizsergés kúszott végig a testemen. Már nem számít, hogy hányan vannak, már nem számít, hogy szörnyek. Az erő felduzzadt bennem. Legyőzhetetlen vagyok!

Ekkor megindult a támadás. A nyílvesszők halált ígérő zenéje lepte be a levegőt. Olaf, viking harci ordítással indult meg. Egy emberként követtük a példáját. A terem másik oldaláról egy fényes páncélzatú alak rohant. Mögötte széles árnyként követték a katonái.

Mire az ellenség felocsúdhatott, már az egyharmaduk odaveszett. Már csak kétszeres túlerővel kellett megküzdenünk. Rohamunkkal a máglya felé szorítottuk őket. Itt viszont megtorpantunk és álló háború vettek kezdetét. Khalidor a feje fölé emelt egy kapálódzó goblint és olyan erővel hajította el, hogy a másik két társával zuhant a tűzbe. Zargo és Muya egymás mellett küzdött. Kard és tőr kombinációval irtották az ellent. Olafot nem láttam, de tudtam, hogy merre van. Goblin végtagok repkedtek a levegőben. Én két támadómmal végeztem, de nyomban újabb kettő állt a helyükre. Láttam, hogy Zorgan a botja végéből tűzgolyókat lövöldöz, de ezek nem ölték meg a támadóit, csak megsebesítette őket. Az íjászok végeztek velük.

Nemsokára csak néhány goblin maradt. Rémülten rohantak el. A félelfek nem látták őket a máglyától. Néhányan már iramodtak is utánuk, de a kapitány megállította őket.

-          Vissza! Ha segítséget hoznak, akkor itt várjuk be őket.

-          Ha utána mennénk – kezdte egy harcos, akinek nem tudtam a nevét.

-          Akkor lehet, hogy csapdába csalnának – válaszolta az egyik pap.

-          Ti ketten – utasította Siegfried Zargót és Muyát – szedjétek le a mágust!

Zorgan is velük tartott. Izgatottnak tűnt. Varázslók, ha találkoznak – gondoltam. A férfi nem volt olyan erős, mint amilyenek látszott. A lábán sem bírt megállni. Szinte félholtan feküdt a földön, miközben egy pap igyekezett ellátni a sebeit. Rengeteg sérülés borította. Jó ideje kínozhatták már. Közben mi is rendbe szedtük magunkat. Néhányan szenvedtünk kisebb sérüléseket. Négy társunkat találtuk holtan. Sajnáltam őket, de nem éreztem fájdalmat. Lesznek még mások is.

Siegfried őröket állított a barlang folyosóra, ahol a goblinok eltűntek. Mindenki pihent. Számba vettem a felszerelésem, és láttam, hogy az élelmem már nem sokáig tart ki. Khalidor és a tolvaj testvérek a mellettem ültek és ők is hasonló következtetésre jutottak. Gondolni sem mertünk rá, hogy a goblinok hátra hagyott élelméhez nyúljunk.

Egy kis pihenő után a kapitány torlaszokat készítetett velünk. Ezeket a barlang járat elé helyeztük el. Egy kevés időt nyerünk vele, és az íjászok közben javíthatnak az esélyegyenlőségen.

-          Tudjátok kit találtunk – kérdezte Marcus, miközben mellénk telepedett.

Látva arcunkon az értelmes kifejezést, folytatta:

-          Ez Norgen …- kíváncsian figyelt minket, hogy mit vált ki belőlünk a név.

-          Norgen – hitetlenkedtem. Hosszú évek alatt, amit az egyház szolgálatában töltöttem, mágusok és boszorkányok utáni hajszában, többször is találkoztam ezzel a névvel.

-          Az nem lehet – feleltem – nincs rá bizonyíték, hogy létező személy.

-          Most már van – felelte Marcus – Zorgan, egy a tanítványai közül.

-          Ki ez – kérdezte Zargo.

-          A Boszorkány Mester. Nincs tőle nagyobb mágus – felelte Khalidor.

Egy pillanatig a gondolatainkba merülve hallgatunk. Most akkor megmentettünk egy embert? Vagy az egyház ellenségét?

-          Mi lesz vele – kérdeztem néhány pillanatnyi csend után.

-          Licht kapitány azt az utasítást adta, hogy nem eshet bántódása. Amint jobban lesz, kikérdezi és dönt a sorsáról…

Az őrök rohantak. Arcukról rémület árulkodott.

-          Jönnek – kiáltotta egyikük.

Nyomban mindenki elhelyezkedett a helyén. Valóban jöttek. De nem a goblinok. Orkok! Ezek a rohadékok sokkal erősebbek. A félelf lányok nyílzáport zúdítottak a támadókra. Minden vessző talált. A második hullám is elhullott, mire a barikádokig ért volna. Aztán a harmadik áttört. Özönlöttek a szörnyek. Kilátástalannak tűnt a helyzetünk. Ezek már jóval többen voltak, mint mi. Ez az a túlerő, amelyet nem lehet legyőzni. Dühös lettem. Átkozottul dühös! Már mindegy! Társaimnak több mint a felét elvesztettem. Élelmem már alig van. Nem sokáig húznánk még idelent. Legalább annyi rohadékot megölök, amennyit csak bírok. Khalidorra tekintettem. Ő higgadtan nézett farkasszemet a ránk váró halállal. Csodálattal tekintettem rá. Nem marta a félelem.

Egy tűzgolyó robbant az orkok közt. Végre hasznát vesszük Zorganak is. Vártam a második varázslat becsapódását, de nem jött. Hátra tekintettem. A mágus úgy fújtatott, mintha több órája futna. Elfáradt. Túl sok energiát szívott el belőle a varázslat. Aztán összeszedte magát és szavakat mormolt. Kezeivel gömböt formált és újra útjára engedett egy tűzgolyót. Két testőre kapta el mielőtt földre zuhanna. Ez a baj a mágusokkal, túl sok energiájukat emészti fel a varázslat. Az orkok egy pillanatra megrémültek, de egyikük észrevette, hogy Zorgan már legyengült. Örömittasan mutatott Zorganra, hogy társai is lássák a legyengült varázslót. Ordítva rohamoztak újra. Az íjászok szünet nélkül lőttek, de túl sokan özönlöttek be a terembe. A létszámukhoz képest minimális veszteséget szenvedtek. Úgy törtek át a barikádon, mint ahogy a vihar dobálja a faleveleket. Észre se vették, az akadályt. Egy újabb tűzgolyó csapott az ellenség közé. Az egyik ork dühösen tekintett arra a társára, aki az előbb bátorította őket. Egyetlen mozdulattal lecsapta a fejét. Újra hátra néztem, és azt láttam, hogy Zorgan a földön fekszik. Elájult. Testőrei kivont fegyverekkel álltak felette.

Az orkok ezúttal lassabban indultak meg. Már nem volt, ami megállítsa őket. Túl sokan jöttek. Ezt már nem élhetjük túl. Egyetlen rohammal fognak elsöpörni minket.

-          Félre –a hang hallatán kirázott a hideg. Rémülten tekintettem abba az irányba. Norgen, a boszorkánymester lépett ki a harcosok közül.

A mágus varázsszavakat mormolt. Alakján sötét füstcsíkok kígyóztak. Az orkok rohamoztak. Nem tudtam mi történt, hogy a mágus feltámadt eddigi félholt állapotából. Nem tudom, hogy mit akar tenni, de már nem lesz rá ideje. Az orkok túl közel vannak. Egyikük már felém vetődött. Sárga szemgolyói vérben forogtak. Mocskos szájából habos nyál fröccsent. Ugrás közben feje fölé emelt fogazott karddal készült lecsapni.

Ebben a pillanatban emlékek és arcok villantak be előttem. A nagyapám arca, aki annyira szeretet engem, annak ellenére, hogy mindig csak a gondot okoztam neki. A barátaim, akik lassan elhagytak, mert már nem bírták elviselni a gonoszságaimat. A keresztes lovag, aki megostorozott, de évek múltán egy hegyi fogadóban összetalálkoztam vele, és tíz emberével. Boldogan koncoltam fel mindegyiküket. Aztán a társaim, akikkel együtt vágtunk neki a kalandoknak, aztán egyedül tértem meg. Láttam az ellenségeim utolsó pillanatait, ahogyan hitetlenül a semmibe meredő tekintettel kimúlnak a kardomtól. Aztán a harcos társaim arca villant fel előttem. Zargo és az öccse, Muya, majd Khalidor, Olaf, Marcus és a piperkőc. Aztán Saliyana gyönyörű arca, melyet soha nem csókolhattam meg.

Mennydörgésszerű robaj térített magamhoz. Az ork vérengző tekintetét látva, magam fölé emeltem a kardom, hogy ezzel fogjam fel csapását. Ekkor villám csapott a támadómba. Minden orkba! Heves rázkódás közepette vér ömlött a pofájukból. Villámok cikáztak mindenfelé. Egyetlen ork sem menekülhetett. Mindenhol utolérte őket, csak minket kerültek el. Aztán megláttam Norgent.

Alakja két méterrel a padló felett lebegett Mindkét karját előre tartotta, ezekből cikáztak a villámok. Ostorként csapkodott a villámkezeivel. Néhány pillanatig tartott az egész, de sosem felejtem el. Nem egy mágussal harcoltam már, de ekkora energiát még egyikükben sem láttam. A boszorkánymester végzett az összes orkkal, alakja visszaszállt a padlóra, majd ájultan zuhant el. A teremben több mint száz ork teteme hevert. Ekkora pusztítást még sosem láttam.

-          Azt hiszem, most már tudjuk, hogy mi lesz az ítélet felőle – vigyorogtam Marcusra, aki összevont szemöldökkel tekintett körbe.

-          Ne feledd, hogy ki ő!

-          Miért?

-          Lehet, hogy csak a saját életét mentette…

Kevésbé derűsen gondolkodtam az atya szavain.