Véleményed
14. Fejezet: Tiszteld apádat és anyádat.
Pár hónap telt csak el azóta, hogy a lovag korbácsa a hátamat szántotta. Már beforrtak a sebek, csak a lelkem tombolt dühében. Nagyszüleim szinte az utcára sem engedtek ki az eset óta. Nagyon féltettek. Bolond anyám a padlástetői szobában feküdt és a saját világban élt. Évekkel korábban az eszét vesztette. Én nem emlékszem rá, hogy valaha is értelmesen szólalt meg. Ő már rég nem vett részt a nevelésemben. Valószínűleg azt sem tudja, hogy létezem.
Nagy ritkán sikerült a sikátorba kiszöknöm és a többiekkel játszanom, de óvatosnak kellett lennem, mert nagyapám parancsára a cselédek is felügyeltek rám. Eleinte jól eset, hogy mindenki körbe ugrál és kiszolgál, de amint erőre kaptam, vágytam a pajtásaim társaságára. A sok gondoskodás börtön életé vált.
Persze a játszótársaim is megtudták, hogy mi történt. A barátságunk megerősödött. Segítettek elterelni a cselédek figyelmét, hogy kisurranhassak hozzájuk. Én lettem a hős, aki bosszúhadjáratra indul. A gonosz lovagokat üldöztük, akik elárulták az egyházat. Nagyszerű játékokat játszottunk. Ezért minden perc, amit a fogadóban kellett töltenem, egyre nehezebbé vált. Könyörögtem nagyapámnak, hogy engedjen ki, de mindhiába.
- Nem mehetsz ki – csattant ellent nem tűrően a hangja.
- Csak egy kicsit – könyörögtem.
- Nem. Még egy jó ideig nem hagyhatod el a házat!
- Itt leszek hátul a többi fiúval. Nem megyünk el.
- Azt mondtam, hogy nem! Hiányzik neked, hogy még egyszer megostorozzanak?
- Persze, mert maga hagyta!
Nagyapám döbbenten meredt rám. Pár pillanatig nem szólt egy szót sem, aztán sarkon fordult és kiment a szobából. Rettentően mérges lettem.
- Elegem van már abból, hogy mindig azt kell tennem, amit ő akar! Én nem vagyok a cselédje, és nem is leszek az! Én Keresztes lovag leszek, aki dicsőséges hírnévvel tér vissza a Szentföldről. Aki előtt fejet hajt, majd a Király, de még a Pápa is! Én híres lovag leszek! Engem nem lehet bezárva tartani!
Ahogy ezt végig gondoltam, már kaptam is elő a tarisznyám. Elővettem egy tiszta inget, majd lementem a konyhába és felvittem magammal némi élelmet. Kicsivel többet, mint amennyit enni szoktam, de senki nem tette szóvá. Mikor mindent bepakoltam, kimásztam az ablakon keresztül a tetőre. Néhány perc múlva már az utcán baktattam.
Határozottan lépdeltem és láttam magam előtt a jövőt. Felszállok egy hajóra, az elvisz a Szentföldre. Ott fegyvert és ellátást kapok. Levágok annyi barbárt, amennyit csak tudok, és gazdagon aranypáncélban térek haza. Haza? Ide? Minek jöjjek ide vissza? A bolond anyámhoz? Vagy a vénemberhez, aki csak parancsolgatni tud? Aki hagyta, hogy eszméletlenre verjenek? Lehet, hogy még fizetett is a lovagnak, hogy megtegye! Nem! Ide nem akarok többé visszajönni. Minek? Gazdag leszek! Ott veszek magamnak birtokot, ahol akarok! Ez az! Földesúr leszek!
Még gondolataimba mélyedtem, lábaim a kikötőbe vittek. Már az alkony is elmúlt és köd telepedett a városra. Ott álltam egy hatalmas hajó rámpájánál, de csak egy pillanatig. Határozottan léptem a fedélzetre.
- Mit keresel itt fiú – kérdezte egy érdes hang. Az orromig sem láttam a sötétben.
- A szentföldre indulok – mondtam határozottan – a pápa kihirdette, hogy mindenkire szükség van, aki fegyvert tud forgatni!
- Szép, szép, de mit akarsz itt?
- A pápa kihirdette, hogy a Szentföldre tartó hajók kötelesek elvinni minden jelentkezőt.
- Ezt jól tudod fiam, de mi halászhajó vagyunk. Próbálkozz máshol.
Hallottam, hogy többen röhögnek. Ez nem törte le a lelkesedésem. Megfordultam és araszolva hagytam el a hajót. A hajókra rögzített lámpások fényét keresve haladtam a kikötőben. Hamar találtam is egy másik hajót.
- Hahó – kiáltottam – van itt valaki?
- Van! Mi kéne?
- Ez a hajó a szentföldre tart?
- Igen. M’ér?
- Oda tartok! El tudnak vinni?
- Hány éves vagy kölyök?
- Tizennégy – hazudtam.
- A szüleid hol vannak.
- Árva vagyok! Nincs senkim!
- Gyere fel, talán hasznodat vesszük!
Hajnalban kifutottunk. Alig aludtam valamicskét, mert rögtön munkára fogtak. Dolgoznom kellett, ha a hajón akartam maradni. A fedélzet sikálását bízták rám. A konyhában is gyakran végeztem ilyen munkát. Vidáman láttam neki. A hajó egyre távolabb került a parttól és napkelte ragyogta be kalandom első napját.
- Már gyerekeket is dolgoztat kapitány– őszinte kíváncsiság érződött a kérdésből.
Néhány csizmát láttam és szinte földig lógó köpenyeket. Feltekintettem és három keresztes lovag érdeklődő ábrázatával néztem szembe.
- Az este kéredzkedett fel a hajóra. Árva szegény. A Szentföldre akar eljutni, harcolni a barbárok ellen – a kapitány mosolyogva mesélte a történetet.
- Még mindig jobb, mintha otthagyjuk és koldulásból vagy zsebmetszésből tengeti a minden napjait.
- Maga egy nagylelkű ember kapitány – válaszolta a legidősebbnek tűnő lovag.
- Uram! Én már láttam ezt a fiút – szólt a baloldali fegyveres.
- Hol látta Sir Gordon?
- Az Albatroszban. Ez a fiú, az öreg Pablo fogadós unokája.
A legidősebb lovag, kérdőn tekintett rám.
- Miért hazudtál fiú?
- Nekem az a vénember nem a nagyapám – kiáltottam dühösen.
- Miért hazudsz fiú?
- Én oda nem megyek vissza! Én nem leszek a cselédje!
- Kapitány! Még közel vagyunk a parthoz. Tegyék csónakba és vigyék vissza a kikötőbe!
- Igenis uram! Ti ketten – kiáltott két matróznak.
Az egyik lovag megragadta a felkarom, hogy a csónakhoz vigyen.
- Nem megyek – ordítottam – én nem leszek a vén bolond cselédje!
Kitéptem magam a lovag szorításából és elszaladtam. De ott állt előttem a legidősebb lovag. Nem tudtam elfutni mellette. Egyetlen lendülettel a két lábba közé rúgtam. Valami fájdalom nyögésszerű jött ki a torkán, miközben térdre esett.
- Kapjátok el – motyogta.
Sir Gordon rögtön nyakon csípet. Kapálóztam, rugdaltam, de minden hiába. Már két matróz meg is ragadott és a csónak felé cipelt.
- Állj! Várjanak – emelkedett fel görnyedtségéből a lovag.
- Ez a kölyök nem tisztel semmit! Sem a felmenőit, sem pedig az egyház igaz katonáit! Itt az ideje, hogy tiszteletet tanuljon!
A lovag szinte őrjöngött miközben ezeket mondta.
- Dobják a vízbe. Hadd ússzon haza, amíg jó kedvemben talál.
Ellenkezni sem maradt időm. Rögtön a levegőbe dobtak, hogy aztán hatalmas csobbanással zuhanjak a tengerbe. Szerencsémre már tudtam úszni. A hajó korlátról áthajolva matrózok gúnyos röhögése kísérte az evickélésem. A hajó valóban közel tartózkodott még a kikötőhöz. Három órámba telt mire kiúsztam. A parton feküdtem, amikor két alak rám talált.
- Te Giorgo! Ez az öreg Pablo unokája! Vigyük haza, hátha kapunk érte egy tál melegételt.
Csak ennyit hallottam. Aztán a kimerültségtől elájultam. |