Véleményed

15. Fejezet: A múlt árnyékai

Négyóránként váltottuk egymást az őrségben. Alighogy leváltottak, már mentem is dolgozni. Az ork tetemeket hordtuk egy kupacba, vagy inkább egy hegybe. Rengeteg feladatunk lett a csata után. Először is várnunk kellett, hogy a varázslók magukhoz térjenek. A kapitány nem akarta, hogy terheket cipelve haladjunk tovább. Bármikor szükségünk lehet a mágusok képességeire a további úton. Most is csúnyán elvéreztünk volna, ha Norgen nem tér magához. Visszaútról szó sem lehet. Ezt szinte ordítva közölte velünk Siegfried. Senki nem szállt vitába vele. Bár egyre több okunk lett volna rá. Például az élelem. Sajátunk talán még egy napig elegendő. A goblin és ork lakoma pedig aligha alkalmas emberi fogyasztásra. Muya nem hitte el. Azóta láz járja át a testét. Pedig csak egy kancsó tartalmát hörpintette fel. Egy pap van mellette és felügyeli az állapotát. Még arra is kevés a vizünk, hogy a homlokát borogassuk. A nedves barlangfalról dörzsöljük a vizet egy kendővel, és az használjuk láza csillapítására.

-          Rendbe fog jönni – ültem le Zargo és Khalidor mellé, akik a fegyvereiket vizsgálták át.

-          Remélem – mosolygott vissza – túl régóta járjuk már együtt az utat. Nem szeretném elveszíteni.

-          Ez így van rendben, hisz testvérek vagytok – válaszoltam.

-          Igen. Ez így lenne a legegyszerűbb – egy pillanatra elgondolkodott, majd egy történetbe kezdet - Én egy kis faluban nőttem fel. Amikor tizenhét lettem, elhagytam a szüleimet. Nem akartam földművesként végezni. Terveim voltak. Vagyont és hírnevet akartam. Hűvösvölgyben találtam barátokra. Mutatványosokhoz szegődtem, mert az ügyességem felülmúlta a többi emberét. Minden jól ment. Vagyon és hírnév. Aztán szerelmes lettem, a társulat vezetőjének feleségébe. Ő viszont szeretett. Nem maradhatott sokáig titokban. A szemem előtt szúrta le a férje, mikor kiderült a viszonyunk. Sikerült elmenekülnöm. Háztetőkön ugrálva szöktem. Végül sikerült leráznom az üldözőimet. Aztán egy nap saját magam láttam vissza egy hirdetményen. Engem kerestek a nő meggyilkolása miatt. Most már a katonák elöl is bujkálnom kellett. Lopnom kellett. Eleinte csak az éhség vitt rá, de rájöttem, hogy nagyon jó vagyok benne. Aztán már hivatásból tettem és már nem csak élelmet, hanem ékszereket, festményeket, de még híreket is meg kellett szereznem. Felvettem egy álnevet is, hogy sose tudják meg a valódi énem. Én voltam Garrett, a tolvajok királya.

Egy pillanatra megállt és engem figyelt. Hitetlenkedve tekintettem rá. Garrett, a mester tolvaj. Többen ismerték a nevét, mint az uralkodónak. Látta az arcomon, hogy ismerem a nevet. Mosolygott egy pillanatra, majd elkomorult és folytatta a történetét.

-           Egy idő után elegem lett az alvilágból és a városokat behálózó politikából. Úgy döntöttem, hogy hazatérek. Sajnos túl későn. A hazaúton hatalmas bandita sereg masírozott el mellettem. A fák lombjai közt megbújva vártam, hogy elhaladjanak. Hatalmas pusztítást vittek végbe. Felgyújtották a házakat és megöltek mindenkit. Csak néhány gyerek maradt életben. Egyikük azt hitte, hogy közéjük tartozok és egy karddal rontott nekem. Annyira ügyetlenül, hogy amikor meglendítette a fegyvert, az elrepült a kezéből. Megnyugtattam, hogy nem vagyok rabló. Mikor megkérdeztem, hogy ki ő, akkor derült ki, hogy az öcsém. Nem volt szívem ott hagyni. Megmondtam neki, hogy ki vagyok és, hogy velem tarthat, ha akar. Ennek már tizenöt éve. Sose volt jó tolvajnak, de a szüleink sírjánál esküdt tettem, hogy nem hagyom magára.

Egy percig némán ültünk. Garrett, a mester tolvaj. Igen! Rájöhettem volna. Hisz ott a forradás a jobb szemén, ami az ismertető jele is. Sokkal halványabb a heg, mint ahogy a plakátokon látszott.

-          Mi a te történeted – kérdeztem Khalidort.

-          Az anyám halála. Lovag voltam. Még gyerekkoromban barbárok támadták meg a várost. A Phillip királyt kiütötték a lova nyergéből. Én a közelben bújtam el, és amikor a félig eszméletlen királyra rontott egy harcos, én felkaptam az uralkodó kardját és leszúrtam a támadót. Néhány perc múlva már a testőrei is körbe vettek minket, és úgy védelmezték urukat. Megnyertük a csatát. A király hálája jeléül apródjává tett, majd később, mikor már jeleskedtem a fegyverforgatásban és az udvari etikettben, lovaggá ütött. Anyám nem akarta elhagyni a parasztházat, ahol éltünk. Egy nap, néhány évvel Phillip király halála után, anyám gyümölcsöt vitt a piacra. Ott egy herceg szóváltásba keveredett vele és leszúrta egy tőrrel. Épp mikor én is odaértem. A tömegen áthajítva végzett vele a kardom. Nem számított mi az igazság. Menekülnöm kellett. Az új uralkodó kuzinját öltem meg. Egy kolostorban leltem menedékre. El akartam vonulni a világtól, de az egyház ajánlatott tett, és én elfogadtam.

-          Te is tartozol egy történettel – nézett rám Zargo.

-          Végeláthatatlanok a bűneim. Túl sok mindent követtem el, és túl sokan üldöztek. Magam sem tudom, hogy az egyház miért nem végeztetett ki inkább. Gyerekkoromban kezdődött minden. Egy keresztes lovag félholtra korbácsolt. Hónapokig tartott, mire felgyógyultam. Aztán az élet egyre zordabbul bánt velem. Én pedig nem tűrtem a megaláztatásokat. Egy nap betértem, egy hegyi fogadóba. Nem akartam hinni a szememnek. Ott ült a lovag az embereivel egy megterített asztalnál. Önfeledten vacsoráztak. Ő nem ismert meg, hisz tíz éves voltam, mikor megkorbácsolt. Azóta pedig több mint tíz év telt el. Odaléptem hozzá és közöltem vele, hogy ki vagyok. Először lekezelően beszélt velem, de a mellette ülő lovag halálhörgése rádöbbentette, hogy nem ez a megfelelő hangnem. Gyorsan végeztem a kíséretével. Őt pedig a saját korbácsával vertem véresre. Négy órán keresztül ütöttem. Nem maradt hús a csontjain mikor abbahagytam. Addig is üldözött voltam, de attól kezdve még inkább. A lovagnak van egy öccse, aki a mai napig engem keres, hogy bosszút állhasson. Egy városkában ittasan verekedésbe keveredtem. A városi őrség tömlöcbe vetett. Egy nap egy pap jelent meg nálam. Elmondta, hogy tudják, ki vagyok és ki fognak végezni. Aztán felajánlotta, hogy segít nekem, cserébe, ha az egyháznak elvégzek bizonyos feladatokat. Én ekkor már nem vágytam az életre, mégis beleegyeztem az alkuba.

Szinte be sem fejeztem a történetet, mikor a kapitány hangja harsant:

-          Katonák! Mindenki hozzám!

Marcus szaladt hozzánk izgatott arccal.

-          Gyertek gyorsan! Norgen magához tért és Licht nagyúr azt akarja, hogy mindenki tanúja legyen, mikor kihallgatja.