Véleményed

16. Fejezet: Testőrök

Siegfried és a varázsló egymással szemben ültek az asztalnál. Norgen mozdulatlan arccal figyelte a kapitányunkat. A katonákra rá sem hederített. Mintha a vele szemben ülő férfi szándékait akarnák kiolvasni, annak arcából. Már nyoma sem maradt rajta a fáradtságnak, csak az arcát csúfította el az ork ostorcsapása. Különösképpen nem okozott sebet rajta, csak egy véreres csík jelezte a helyét.

-          Beszéljen Varázsló – csattant a kapitányunk hangja – mondja el, hogy került ide! Mondjon el mindent, amit ezekről, a barlangokról tud!

-          Mik a szándékaik velem – kérdezet vissza rezzenéstelenül Norgen.

-          Az csak öntől függ!

-          Szövetséget ajánlok!

-          Pontosabban – tekintett rá kérdőn a kapitány.

-          Egy Sötét mágus ellopatta a mágusbotom. Néhány szolgámmal a nyomába eredtünk, hogy visszaszerezzük. Akkor még nem is sejtettem, hogy ekkora ellenállásba ütközünk. Túl sokan jöttek, és hamar legyőztek minket. Az embereimet felkoncolták a goblinok. Engem már hetek óta foglyul tartanak. Nem mertek bántani. Féltek a hatalmamtól. Egészen tegnapig, amikor is megérkezett a sámánjuk és utasította őket, hogy végezzenek ki. Önök mentették meg az életem. Cserébe segítek maguknak, de nekem a botomat kell visszaszereznem. Ezért önök is segítsenek nekem ebben. Ez lenne az ajánlatom.

Siegfried gondolataiba mélyedve tekintett a varázslóra. Norgen mosolygott. Ez hátborzongatóan hatott ránk, mert a varázslók nem szoktak semminek örülni. Illetve jobb nem belegondolni, hogy mi okozhat nekik örömöt.

-          Szükségünk van egymásra – szögezte le a tényt Siegfried – áll az alku, de magán tartom a szemem.

-          Nem lesz gond kapitány – válaszolta komolyan Norgen.

-          Remélem is – felelte Sir Licht, majd a katonákra tekintett – mindenki a helyére. Egy óra múlva indulunk!

-          Konrád – szólt utánam.

-          Igen, Uram?

-          Vegyen magához pár embert. Ön lesz a vezető, és Norgen magukkal lesz egy csapatban. Önök lesznek a testőrei!

Még szinte mindenki ott állt, amikor ez történt. Mindenki hallhatta a kapitány szavait. Gondolatok cikáztak a fejemben. Ez vajon megtiszteltetés vagy pitiáner bosszú ellenem. Én vagyok a leírható veszteség, ha esetleg Norgen mégsem hű a csapathoz?

-          Megbízható emberre van szükségem – húzott félre suttogva Siegfried – nem tudom, mennyire bízhatok meg a mágusban. Olyan emberekre van szükségem, akik nem ijednek meg semmitől és felkészültek bármilyen meglepetésre.

-          Igenis Uram –feleltem – Nem fog csalódni!

-          Köszönöm, barátom – mosolygott őszintén rám.

Körbenéztem a harcosokon. Alig maradtunk már. Mégis sokukat nem is ismertem. Kétségtelenül megbízható harcos mindegyikük, mégis a barátaim felé fordultam.

-          Zargo, Khalidor – szólítottam hangosan őket – Marcus atya, Saliyana.

-          Én – lépett ki a sorokból Muya, aki már sokkal jobban nézett ki, mint pár órája.

-          Igen, te is. Muya!

-          Én is önökkel tartanék – szólított meg Zorgan. A hideg futkározott a hátamon a gondolattól, hogy két varázsló legyen a csapat tagja.

-          Nem, Zorgan mester. Önnek a mi csapatunkkal kell tartania – mondta határozott hangon Siegfried.

-          Ahogy gondolja, Uram – válaszolta a mágus.

Valaki a torkát köszörülte. Nem telt nagy erőfeszítésembe észre venni a hang tulajdonosát. Az óriás viking, Olaf könyörgött a tekintetével felém.

-          Olaf – mondtam hangosan. A viking fellélegezve lépett mellém.

-          Én vagyok a vezető – néztem szigorúan rá.

-          Rendben – felelte vigyorogva, majd vállon veregetett. Ettől pár percig lezsibbadt a jobb oldalam.

-          Ennyi – kérdezte Siegfried.

-          Igen Uram!

-          Rendben! Mindenki a dolgára! Egy óra múlva indulunk!

Ezután visszatértünk a felszerelésünkhöz. Elfogyasztottam az utolsó darab kenyeremet és szárított húst, amelyet magammal hoztam az útra. Láttam, hogy a többiek is hasonló helyzetben vannak. A sors iróniája, hogy erősebbek lettünk egy mágussal, és az ellenség fegyverei helyett mégis az éhhalál végez majd velünk.

-          Gyertek – intett nekünk Zargo.

Követtük. Az ellenfeleink felhalmozott hullahegyéhez vitt minket.

-          Nézzétek micsoda fegyverek. Kicsit ormótlanok, de van köztük néhány használható!

-          Valóban – vigyorgott Khalidor miközben egy pajzsot emelt fel a földről. Nem illet hozzá, de ekkor átvetette a hátán, és magára kötözte. Előkapta a pallosát és minden irányból végrehajtott egy-egy támadást és védést. A pajzs nem zavarta a mozgásban. Örültem, hogy a csapat tagja. Minden mozdulata ámulatba ejtet. Egész megjelenése, olyan akár egy mitológiai hősé. Muya egy rövid görbe kardot próbálgatott. Én egy íjat találtam. Saliyana felé fordultam, hogy átnyújtsam neki.

-          Nem, köszönöm – mosolygott. A szívem hevesen dobogott – inkább hozzád illik.

-          Nem igazán tudom használni – dadogtam.

-          Abban segíthettek – mosolyogta - majd gyakoroljuk a használatát.

Ekkor a többiek gurgulázó nevetése törte meg az idillt. Mikor rájöttem, hogy mi az öröm tárgya én is csatlakoztam hozzájuk. Olaf hatalmas kopasz fejét egy kétszarvú szőrmés sisak fedte. Úgy nézett ki, mint egy bika. Ő értetlenül tekintett ránk. Az összképtől a hasamat fogva nevettem. Könny csordult ki a szememből.

-          Most mi van – kérdezte – mit röhögtök. A vikingek mindig ilyet viselnek.

Ekkor már állni is alig bírtunk a nevetéstől. Olaf csak legyintett egyet, majd vigyorogva rázta meg a fejét.

-          Marhák!

Ezzel a szóval koronázta meg az egész jelenetet. Az arcizmaim is belezsibbadtak a röhögésbe.