Véleményed
19. Fejezet: Őrségben
Ketten őrködtünk. Saliyana és én. Önként vállaltuk. Előttünk egy hatalmas szakadék tátongott. A túloldalán csörlős híd. Ork munka. A parancsnok utasítására megálltunk pihenni. A csapat vissza vonult egy csarnokba pihenni. Csak mi ketten figyeltük a szakadék túloldalát. Odaát valószínűleg harcolnunk kell. Szükségünk lesz minden erőnkre. Az évek alatt megtanultam, koplalni, így én nem voltam olyan kimerült, mint néhány társunk. Önként vállaltuk az őrséget. Legalább egy napja, hogy elindultunk. Se élelmünk, se vizünk. Mindenki fáradt és kimerült. Már nincs értelme, hogy visszaforduljunk. Ha idelent nem találunk élelmet, akkor úgyis meghalunk. A visszaút túl hosszú. Azt már nem bírnánk.
Bizalmas jelentést tettem Siegfriednek a két varázsló beszélgetéséről. Nem lepődött meg. Kérdőn nézett rám, majd közölte, hogy egy mágusban nem bízik meg. Hát még kettőben!
- Nem vonhatom felelősségre őket egy beszélgetés miatt – válaszolta – nincs időnk rá, hogy ilyen ügyekkel foglalkozzunk! Tovább kell mennünk!
- Igen, Uram – válaszoltam.
- Konrád – szólt utánam – Tudod mi a dolgod…
- Igen, Uram – feleltem. Olyan terhet aggattak rám, mely alól nem bújhattam ki. Nem önként, de némi büszkeséggel vállaltam, hogy a csapatom vezetője leszek. Ha mindenki azt teszi, amit utasítok, akkor minden rendben lett volna. Erre most a két mágus beleköpött a levesembe. A kapitány pedig könnyedén rám hárította a felelősséget. Úgy gondoltam, hogy Siegfried túl felelőtlenül kezelte a hallottakat. Persze megértem az ő indokait is. Feladatunk van. Nem állhatunk meg vitatkozni igazságok és hazugságok kuszaságáról. De mi lesz, ha a mágusok ellenünk fordulnak? Ezek a gondolatok kínoztak, miközben Saliyanával a hidat figyeltük.
- Konrád – szólt hozzám.
- Tessék – kérdeztem.
- Itt az ideje, hogy megtanuld az íjat használni.
- És a híd?
- Fel van vonva! Ha támadnak, akkor előtte úgyis le kell engedniük. Van időnk a többieket riadóztatni.
- Lehet, de ideges vagyok – vallottam be – nem hiszem, hogy van türelmem, most az íjjal gyakorolni.
- Hidd el, az majd megnyugtat – mosolygott rám.
- Na, jó – válaszoltam némi gondolkodás után – mire lőjünk?
- Nem lövünk – mosolygott – a mozdulatokat gyakoroljuk!
- Vagyis?
- A fegyver használatát, a kéz és a test tartását, és a levegővételt.
- Levegővételt – kérdeztem mosolyogva.
- Igen! Nagyon fontos a pontos célzás miatt, hogy mikor veszel levegőt, és mikor fújod ki.
Elővettem az íjat és vessző nélkül gyakoroltam a mozdulatsort. Saliyana, szinte minden pillanatban megállított és felhívta a figyelmem rá, hogy mit csinálok rosszul, és mi lenne a helyes. Az elején kicsit bosszantott, de nem tudtam rá haragudni. Eszembe jutott az ifjúságom, amikor a kard használatát tanultam. Akkor is türelemre tanítottak.
- Légy egy a fegyvereddel – mondta a mesterem.
Saliyana ugyanezt oktatta most nekem az íjról. Az íj a karom és a testem része. Még azt is gyakoroltatta velem, hogy a lábaim, hogy álljanak. Aztán egy veszőt helyezett az idegre. Megmutatta, hogyan tartsam célra. Közben jókat kuncogott, az ügyetlenkedésemen. Én is többször elnevettem magam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem nyomasztanak a gondolatok. Ez a lány mindig felvidít.
- Jól van – szóltam rá egy idő után – nem kell mindig kinevetni!
- Ne haragudj – mondta, de újabb nevetés jött rá, amitől félbeszakadt a mondandója.
Ekkor megkordult a gyomrom, mire még jobban hahotázott, és egy sziklatömbre támaszkodott, hogy el ne essen.
- Na rendben – mondtam tetetett sértődöttséggel – mára befejeztük!
Miközben elpakoltam a felszerelésem, a vállamra tette a kezét. Rá néztem. Már nem nevetett. Szemeivel mosolygott. Felé fordultam, és magamhoz öleltem. Nem tiltakozott. Ajkaink csókban forrtak össze. Elvesztem az idő birodalmában. Nem tudtam, hogy a csók egy pillanatig, vagy egy óráig tartott.
- Áááh –ordítottam fel.
Saliyana rémülten tekintett rám. Fájdalom hasított a lábamba. Döbbenten meredtünk a combomon átfúródott fekete nyílvesszőre. Nyomban a szakadék túlfelére tekintettem. Egy ork harcos, abban a pillanatban lőtte ki a második vesszőt. Saliyana előttem állt, háttal a szakadéknak. Nem látta a támadót, de észrevette a szememben a rémületet. Egyetlen mozdulattal löktem félre egy szikla mögé. Ekkor kaptam a második találatot. Az oldalamba fúródott. Összerogytam a fájdalomtól, majd a földre zuhantam. Megpróbáltam felkelni. A harmadik nyílvessző a felkaromat fúrta át. Éreztem, hogy elszáll az erő a tagjaimból. Megpróbáltam pislogni, hogy kitisztuljon a látásom, de csak azt éreztem, mintha zuhannék. Éreztem, hogy Saliyana a vállamnál fogva próbál behúzni a szikla mögé, de ez szinte meghaladta az erejét.
- Orkok –ordította – Riadó! Orkok!
A kiabálásától egy pillanatra magamhoz tértem. Láttam, hogy könny gyűlik össze a szemében. A sziklákon nyílveszők koppantak. Valahonnan rohanó lábak dobolását hallottam.
- Ne haragudj – mondta sírva - ne haragudj!
- Ne! Konrád! Nyisd ki a szemed – Hallottam Saliyana hangját távolról.
Aztán újra éreztem, hogy magával ránt a mélység. Zuhantam. |