Véleményed

23. fejezet: Ne légy szolgalélek!

Annyira hihetetlenül hangzott, és mégis igaz. Az örömtől táncra perdültem volna legszívesebben. Végre! Végre lovag leszek! Nagy izgalmamban azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Ezer gondolat cikázott a fejemben. A jövő gondolata mámorítóan itatta át egész lényemet! Lovag leszek!

Sir Egmund, egy idős lovag, épp most egyezkedik nagyapával a sorsomról. Láttam, hogy egy erszény is tulajdonost váltott. A lovag fülig érő vigyorral vette át a pénzt. Nem tudom, hogy nagyapám miként jutott erre az eredményre. Talán eleget mondogattam neki, hogy én is lovag akarok lenni, talán az egyre több gond, amit okoztam. Hamarosan tizenkettő éves leszek, és akkor már felnőttnek számítok. Már nem dolgozok a cselédekkel, inkább megmakacsolom magam!

Sir Egmund rendszeres vendég nálunk. Jól ismertük. Mindig mosolygott és kedvesen szólt az emberekhez. A városban is elismert személy. Mindenki tisztelettel emlegeti a nevét. Most apródokat keres maga mellé, akikből majd lovagokat nevel. Sokan kerültek már ki tőle. Nemes ifjak! Hőstettekre kész lovagok!

Batyuval a hátamon lépdeltem a lovag mögött. Igyekeztem büszkén kihúzni magam, hogy az emberek jól lássák, én Sir Egmunddal vagyok! Utunk a piacon keresztül vezetett. Itt összefutottunk egy másik előkellő úrral, akit én nem ismertem, de cifra ruházata elárulta nemesi származását. Hosszas beszélgetésbe bonyolódtak, melyet nem tudtam követni. Úgy álltam, hogy mindenki jól lásson engem a lovag oldalán. Az emberek összesúgtak, mások hajlongva haladtak el mellettünk.

Már jó ideje ott álltunk és én kezdtem beleunni a várakozásba. A kofák áruit figyelgettem, amikor megláttam a lányt. Egy öreg nénikével kosarakból gombákat árultak. A lány velem egykorú lehetett. Sötét göndör haja bájos arcocskát keretezett. Szemei huncutul nevettek. Sose láttam még ilyen szép lányt. Tátott szájjal ámultam.

-          Hányszor szóljak még kölyök – tértem magamhoz a lovag türelmetlen hangja hallatán – induljunk!

Néhány utcával arrébb lakott. Alighogy a kapu bezárult a lovag szembe fordult velem és lekevert egy pofont.

-          Szégyenteli helyzetbe hozol az emberek előtt – förmedt rám dühösen – állsz tátott szájjal, mint a bolondok és nem válaszolsz, mikor hozzád beszélek! Hát azt akarod, hogy mindenki rajtam nevessen?

-          Nem Uram – néztem rá rémülten. A pofon alig okozott fájdalmat, de a méltóságomon esett sérelem marta a bensőmet.

-          Nagyapáddal megegyeztünk, hogy három évig az apródom leszel. Elmesélte a te kis kalandjaidat is! Itt megtanulod, hogy mi a fegyelem! Egy jó lovaghoz méltóan, először is fegyelmet és alázatot kell tanulnod! Ha nem azt teszed, amit mondanak neked, akkor büntetést kapsz! Itt nem lesz hiszti és alkudozás! Itt azt teszed, amit mondanak! Talán túl olcsón vettem magamra a terhedet! Ha elégedetlen leszek veled, akkor mehetsz Isten hírével! Megérteted?

-          Igen Uram – hebegtem

Hosszú hetek következtek. Ráadásul közel sem úgy teltek a napok, ahogy azt előre gondoltam. Leginkább a cselédek és az istállófiúk munkáját végeztették velem. Ennek nem örültem. Azt mondták, hogy türelmet és fegyelmet kell tanulnom, hiába mondtam, hogy otthon is ugyanezt a munkát végeztem. Egy év telt el így. Eközben rengetegszer megaláztak. A lovag pedig élen járt a példamutatásban. Amit itt tanultam azt nem tiszteletnek hívják. Annak a neve gyűlölet! Mindenért büntettek. Mindig kitaláltak valamit, hogy megalázhassanak. A második hónaptól az ételt az udvaron a kutyákkal együtt, a földről kellett fogyasztanom. Tűrtem! Ökölbe szorított kézzel tűrtem! Eleinte úgy gondoltam, hogy csak próbára tesznek. Később pedig csak azért nem szöktem meg, mert nem akartam nagyapámnak csalódást okozni. Az istálló lett a szállásom. Mikor senki nem látott, leültem az egyik sarokba, és az idegeskedéstől az egész testem remeget. Nem sírtam, de a magatehetetlen düh szinte megőrjített.

Néha esténként titokban a kardvívás próbáltam elsajátítani. Napközben láttam, hogy a többi fiúval, hogyan gyakoroltatják. Nem értetem, hogy engem miért különböztetnek meg tőlük. Később persze ez is kiderült. Mindannyian nemesi származásúak, csak én nem. Egy szolga-vérű pedig nem fogyaszthat ételt, és nem alhat egy helyen velük. Egy év után megfogadtam, hogy végig kitartok a három év alatt. Nem török meg és lovaggá válok!

Már több mint két éve laktam Sir Egmund portáján. Pontosabban az istállójában, amikor a lovag egy kardot nyomott a kezembe és utasított, hogy hajtsak végre egy vágást. Szembe állt velem és vívó tartást vett fel. Alig mozdultam, ő máris kiütötte a fegyvert a kezemből. Aztán lekevert egy pofont.

-          Itt vagy már két éve és még a kardot sem tudod rendesen megfogni – ordított. Szájából nyál fröccsent, szemei vérben forogtak – mit csinálsz itt két éve?!

-          Takarítok – válaszoltam halkan.

-          Mit merészelsz?!

Újabb pofon csattant az arcomon. Ekkor már dühtől felgerjedve néztem a szemébe. Újabb ütésre emelte a kezét. Mielőtt arcon csapott volna, már fél térdre ereszkedve fájdalomtól és döbbenettől eltorzult arccal tekintett fel rám. Bal kezemmel erősen markoltam a csuklóját. Hatalmam nyomatékosítása végett még tekertem is rajta egy kicsit.

-          Takarodj innen – nyüszítette.

-          Elmegyek – válaszoltam. Elengedtem a kezét, és már siettem is kifelé a kapun. Nem akartam megvárni, hogy valamelyik pribékjét utánam eressze.