Véleményed
24. Fejezet: Hősök
Újabb barlangterembe jutottunk. A mennyezetről víz csepegett, ami elég kényelmetlenné tette a helyet. Alig maradtunk már páran. Hárman elindultak felderítésre, ezért is álltunk meg. Csendben ültünk a fal tövében. Olaf körül jártak a gondolataim. Bár sok társunkat elveszítettük, őt egy kicsit sikerült megismernünk. Egy kis időre, gondoltam keserűen. Túl rövid az élet, hogy igazán megismerjünk egy embert, mégis olykor elég egy szó, vagy mozdulat, vagy gesztus és már tudjuk is, hogy milyen ember a másik.
Marcus atya közeledett hozzánk. Eddig a kapitánnyal tárgyaltak. Talán most elmondja, hogy miről.
- Együnk – mondta vidáman és egy gombát vett elő a tarisznyájából.
- Én már unom a gombát – jegyezte meg halkan Muya – még a végén én is megutálom a gombát, mint Olaf.
Senki nem szólt és láttam, hogy már a fiatal tolvaj is megbánta, hogy ezt kimondta. Az atya keresztet vetett.
- Ne szomorkodjatok – szólt élénken – gondoljatok arra, hogy még mindig életben vagytok!
- De meddig atyám – kérdezte Zargo – Egyre csak fogyunk. Minden harcnál elveszítünk néhány embert. A sereg már lemorzsolódott! Nézzen szét atyám! Mennyien vagyunk még? Húszan? Harmincan? Nem sokára már nem lesz senki – egy lélegzetvételnyi időre csendben maradt, majd nyugodtabb hangon folytatta – én nem vagyok gyáva ember atyám, de már alig vagyunk és nem jutottunk sehova. Megöltünk jó párat az ördög szolgái közül, de már sokáig nem mehetünk.
- Szerintem már sokáig nem is kell – felelte Marcus.
Kérdőn tekintettünk rá.
- Beszéljen már! Tud valamit – noszogatta Zargo.
- Az egyház tiltott könyvtárában van egy írás, ezekről a barlangokról. Hét szintről szólnak a leírások – körbenézett, majd folytatta - Most a hatodikon vagyunk.
- Ez mit jelent – kérdeztem.
- Ez azt jelenti, hogy holnap hősök leszünk.
- Vagyis meghalunk – vágta rá Zargo.
- Nem – tiltakozott Marcus – Az utolsó szint a Poklok Uráé. Vele kell végeznünk! Aztán mehetünk haza.
Marcus vidáman mosolygott az utolsó mondatán, de mi nem osztoztunk a jókedvében.
- Atyám – nézett rá Zargo – mi nem vagyunk hősök, és otthonunk sincs. Ezért vagyunk az egyház gyil… katonái. Ráadásul a Poklok Ura? Ez nem tűnik olyan egyszerűnek!
- Ti felszentelt harcosok vagytok! Az egyház áldása van rajtatok – próbált lelkesíteni minket az atya – Hát nem akartok hősök lenni?
- Én ismertem néhány hőst – felelte Zargo – egyikük sem élte meg a harmincat!
- Itt adnátok fel – kérdezte Marcus döbbenten – egy lépésre vagytok attól, hogy megmentsétek az emberiséget. Nem értitek? Feloldozást kapnátok a bűneitek alól!
- Hah – nevettem fel – tréfál atyám? Öt emberöltő is kevés lenne hozzá, hogy a bűneinket jóvátegyük! Én nem azért vagyok itt, hogy hős legyek!
- Hanem miért – nézett rám Marcus.
- Kötelességből – feleltem.
Ekkor ült le közénk Norgen. Most is mosolygott, mint mindig. Mikor észrevette, hogy a hangulat mennyire komoly, kérdőn nézett szét.
- Mi történt?
Miközben mi elmondtuk neki a fejleményeket, Marcus rosszallóan figyelte a varázslót, majd felállt és átment a parancsnok csoportjához.
- Valamit rosszul értelmezhettek abban az írásban az atyafiak – töprengett hangosan – ha már csak egy szint van, akkor hol az én botom? Érzem, hogy már közel vagyunk hozzá, de nem ennyire.
- Szóval hősök – ízlelgette a szót Norgen – ismeritek a sakkot?
- Igen –feleltük.
- Ez most, hogy jön ide – kérdeztem.
- Az atya lehet, hogy csak fellelkesíteni akart benneteket, ezért adott az ellenségnek egy sakkot. Csak az a kérdés, hogy bevédte-e a bábot, amivel lépett?
Miközben Norgen vigyorgott én azon gondolkodtam, hogy már megint össze akarja kuszálni a gondolataimat. Az atya szavain csak háborogtam volna, de a varázslónak már megint sikerült összezavarnia. Leginkább a bosszantott, hogy nem tudtam eldönteni, melyikük elképzelésének örülnék jobban.
- Hogy utálom a politikát – rázta meg a fejét Zargo. Én pedig csak bólogattam. |