Véleményed

1. fejezet: A figyelmeztetés

Hideg, novemberi éjszaka volt. A rozoga pajta ajtaját szüntelenül csapkodta a szél, s hóvihar tombolt odakint. Nem volt ez meglepő ilyen tájt.

A lány vacogva fészkelődött a lócán. A vihar elkeserítette… Mi lesz ha nem sikerül a terve?

De sikerülnie kell. Hisz mindent olyan szépen megtervezett. Sikerülni fog. Ha csak… de nem, az nem fordulhat elő.

Lépések zöreje hallatszott. A vihar normális esetben elmosta volna a lépések zaját, de ki beszél itt normális esetről?

„Már harmadszorra járja körbe a házat. Mégis mi tart neki ennyi ideig? Nyugi, Billykém, semmi de semmi csapdát nem raktam az udvarra.”

Úgy látszik a kinti alak is meg lehetett erről győződve, mert 3 kopogás hallatszott. A lány látta maga előtt, ahogy a hosszú, félig csontos, halottfehér ujjak a kőkopogtatóhoz érnek, majd megragadják azt, és teljes erővel hozzáverik az ajtóhoz.

„Feltámadt benne a vadászösztön” gondolta a lány, majd a szomorúan elmosolyodott. „Aj aj Billykém nem tudod te, hogy kivel kezdtél ki. Minek kopogtatsz? Hisz tudod, hogy számodra mindig szabad a belépés. Amikor csak akarod. És ahová csak akarod.” Majd hátrahajtotta a fejét, és borzalmas, túlvilági suttogásban így szólt: „Gyere be!”

Látta maga előtt, hogy a kinti alak elmosolyodott. Tudta, hogy elért az üzenete hozzá. „Szeret játszani” gondolta.

Nesztelen léptekkel felfutott az emeletre. Közben látta maga előtt, hogy a tiszta csont ujjak, ráfonódnak az ajtókilincsre, s lenyomják azt, szépen, lassan. Az ajtó nyikorgott. „Édesapának meg kéne majd olajoznia egyszer. Ha lesz egyszer.” 

Egy alak dugta be rajta a fejét. Sötét csuklya takarta el az arcát. A lány érezte, h erőset szippant a levegőből.

A lánynak most szállt inába a bátorság, a terve kigondolása óta először. Eddig még csak csak eljátszogatott a gondolattal, hogy mi van, ha nem sikerül. De most érezte Billen, hogy elemében van. Hangtalan léptekkel belépett a zuhanyzófülkébe, amit már jó előtte levédett, hogyha kéne egy kis búvóhely, tudjon hova bújni.

A kámzsás alak elhörögte magát. Pontosan olyan módon, ahogy a lány is.

- Anna! Édesem! Úgyis megtalállak!

Ana látta maga előtt, h átkutatja a házat centiméterről centiméterre. A földszinten kezdte. Hallotta, h a konyhában van. Megállt a kép előtt. Ana fellélegzett. Lehet, hogy már az első akadályt sem éli túl? Becsukta a szemét, és úgy imádkozott, hogy ne élje túl… De nem volt szerencséje.

Feljött a lépcsőn. Úgy nyikorgott, mintha össze akarna omolni. Nos, ez is volt az eredeti terv. De egy idő után megszűnt a nyikorgás is. Anna kétségbe esett. Mégis csak szemtől szembe kell vele harcolnia.

A lépések egyre közeledtek. Billy tudta, hogy hol van Anna. Meg se próbálta máshol keresni; egyenesen a fürdőszoba felé tartott.

A lépések már nagyon közel voltak. Anna érezte a saját szívverését. És érezte Billét is. Tudta, hogy nem akarja.

3 kopogás. Anna még hátrább húzódott, és behúzta a függönyt. Nem akarta így látni Bill arcát. Már nem akarta, hogy megtörténjen! Nem, nem és nem… De tudta, hogy itt ma egyiküknek meg kell halnia. A sors rendezte így………… Biztos, hogy a sors rendezte így?

Ez az ajtó is lassan, nyikorogva nyílt ki. Annáról folyt a verejték. A szíve a torkában dobogott.

Belépett. Nem látta, nem hallotta, csak érezte. Mert amint belépett, körös-körül megfagyott a levegő. Lassú, kimért léptekkel ment Annához. A lány félelméből táplálkozott. Az éltette.

„Miért kellett így történnie?” gondolta Anna. Ezt a kérdést sose tudta magának megválaszolnia. Pedig már sokszor feltette. Az utóbbi időkben egyre gyorsabban pörögtek az események. Őt is magával rántotta az ár, és már nem tudott szabadulni belőle.

Hirtelen benyúlt egy csontokból álló kéz, és végig simogatta Anna arcát. Anna sikított. A másik kéz kihúzta a függönyt. Ana meglátta az igazi Billit. Aki titkolni akarta eddig önmagát.

Szép metszésű arca a semmibe veszett. A negyedét leharapták, a másik vérben állt. Az arca többi része hullafehér volt. Félelmetesen világító, kék szemei üvegesen meredtek a távolba. Nem fókuszált Annára.

- Hát újra itt vagy – mondta rekedten Bill.

- Igen, itt lakom, ha nem tűnt volna fel.

- Szánalmas vagy – mosolyodott el ridegen Bill. –Megalázó, hogy azt hitted, hogy ilyen kis trükkökkel tőrbe csalhatsz.

Élesen felnevetett. Anna még sosem hallotta tőle ezt a nevetést. Teli volt kárörömmel, gúnnyal, daccal… Bill már rég nem a régi volt. Már rég nem az volt akibe ő beleszeretett.

- Na és milyen módon akarsz meghalni? – kérdezte hetykén. De a választ már nem hallotta, mivel Ann megégette a kezét.

- Áúúú – szisszent fel – te büdös kurva, ezért még meglakolsz! – Anna ezt már nem hallotta. Lélekszakadva rohant ki az udvarra. Csak ott lehet esélye. Itt a házban az ereje blokkolva van.

De nem tudott kijutni. A saját házában fog eltévedni! Akármerre nézett, mindig a lépcsőlejárót látta.

„Ahha szóval tudsz a blokkról?” – gondolta.

Nem érdekelte. Akkor is ki fog innen jutni. Ki kell innen jutnia. Zihálva nézett körbe. Mindenhol a lépcső, mindenhol a lépcső. És csak fölfele visz.

Hirtelen megfogták a vállát.

- Nélkülem akartál elmenni? Az nem fog menni!

Ijedten nézett hátra. Csak sikított, csak sikított, és csak sikított………………………

Molly is sikítva ébredt fel. Már napok óta ez az álom. És mindig ennek a lánynak a szemével látja a történteket. Mindig ezen a ponton ébred fel. Hátán csurgott a verejték, és mellkasa is kellőképpen zilált. Odakint vihar tombolt. Az óra még az éjfélt sem ütötte el.

Lépéseket hallott. „Csak nem a sikításomra ébredtek fel?”

Érdeklődve nézett az ajtó felé. Vajon ki hallhatta meg? „Csak ne Dan jöjjön be, csak ne Dan jöjjön be” gondolta. Biztos kinevetné. Dan Molly 16 éves mostohabátyja volt.

A lépések egyre közelebb jöttek. Egy pár csizma kopogott. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Majd megálltak. Pontosan Molly ajtaja előtt.

Mollynak a torkában dobogott a szíve. „Na ez nem Dan lesz” gondolta. Hát nem is tévedett.

A vihar a tetőpontra hágott. Az ég szikrázott. Bevilágított az ablakon. Mintha nem is evilági fény lenne. Az eső ezerrel verte az ablakot. Csipp-csepp. Csipp-csepp.

Molly nem félt. Ő kérte a tetőszobát, mert közel volt a padláshoz. Mindig is imádta a misztikus helyeket.

A levegő vibrált. A szél döngette az ablakot. Oly módon fújt, hogy Mollynak, akinek az ablak alatt  volt az ágya, még a nyakába is eresztett egy kis esőt. Megborzongott.

A kilincs megmozdult. Vagy csak a levegő vibrált?

Tévedés ne essék, nem a levegő vibrált. A levegő vibrálása nehezen nyomhatta volna le a kilincset. És a levegő vibrálása nehezen nyithatta volna ki az ajtót.

Lassú, de hangos nyikorgással kinyílt az ajtó. Senki sem állt mögötte.

Hirtelen villám szelte át az eget. Mennydörgés. Pedig napközben még jó volt az idő. Egy kis hó is esett. De éjszakára ez az eső azt a kis havat is elmosta.

Kipp-kopp. Kipp-kopp.

Valaki bejött az ajtón. Az ócska parkettán nyikorgottak a léptek. Egy pár jól kivehető havas lábnyom sétált el Molly ágyáig.

A lány szívébe markolt a félelem. Hűvös ujjai szorongatták, forgatták, majd kíméletlenül nyomkodták. Valaki rálehelt. Érezte. Nem tudta, mennyi idő telhetett el így. Csak azt, hogy ez alatt minimum 3szor állt meg a szíve. A lehelet hűvös volt, túlvilági, semmitmondó. Mégis egyben friss és üde. Mintha csak a szél játszadozott volna vele. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a padló nyikorogni kezdett. A léptek elindultak. Ki, az ajtón kívülre. Molly tisztán kivette a rácsos csizma mintázatot. Ez az ő cipője.

A küszöbön kívül ismét megálltak a lábnyomok. Molly érezte, hogy figyelik. Nem tudta, ki az. Próbált összpontosítani. Erősen koncentrált.

Végre halványan meglátott valamit. Egy mutatóujjat, ami hívogatóan intett felé.

Moly önkívületi állapotban kelt fel az ágyról…. Már nem ő irányította a testét.

Mikor kinyitotta a szemét, a régi szobájában volt. Körbenézett. Minden ugyanolyan volt, mint régen. Már hónapok óta nem járt a régi szobájában, pont mióta a hülye unokatesójának, Dugnak oda kellett adnia. Olyan szeméthalmot hagyott maga után, amit Mollynak semmi kedve sem volt kitakarítani, szóval a szobát közösen kinyilvánították lomtárnak.

Valami meleg, nedveset érzett végigcsurogni a kezén. Lenézett, s majdnem felsikított. A könyökétől kezdve vérben állt a keze. De ez nem az ő vére volt.

Vele szemben ott feketéllet az a tábla, amit Dug 2 hónapja tört össze, s kivitték a városszéli szemétdombra. Most teljesen jó volt.

A közepén ott virított vérrel írva, az ő kézírásával:

Egy hét múlva elhagyod szánalmas földi létedet!

Ahogy elolvasta a betűk vörösen felizzottak, majd a táblával, s a kezére száradt vérrel együtt eltűntek. Mollynak káprázott a szeme. A távolban elégedett, csilingelő kacagást hallott.

Nagypapa órája akkor ütötte el a 12-t. Ez már több, mint sok volt Mollynak. A 12 ütést már ajtón kívülről hallotta.

Futott, mintha az élete múlt volna rajta. Pedig a kedves figyelmeztető szöveg szerint efelől csak egy hét múlva lehet aggodalma.

Berontott a szobájába, ami nem volt messze a régitől.

Ott érte a sokadik csapás. Nem volt egyedül.

5 elmosódott alak állt a szobában. Volt köztük egy kislány, egy tizenéves lány, egy magas férfi, és két másik. A tizenéves lány kékes színű volt. Vízihínárok lógtak a ruhájából, s belőle mindenfelé. Ajka kék volt, szeme dülledt. Odaröppent Molly elé,

-Segíts!......Kérlek, segíts!......

Csak ennyit tudott kinyögni, majd mind az 5 alak eltűnt.

Molly úgy döntött, nem ártana lepihenni. Ájultan roskadt össze a földön…