Véleményed

2. fejezet asszem

Reggel az ágyán ébredt fel. Ami felettébb érdekes volt, hiszen nem nagyon volt ideje lefeküdni az ágyára. Kómásan tápászkodott fel.

Nem a nap sugarai ébresztették fel. De akkor mi?

Hirtelen elárasztották az éjszaka emlékei. Az álom, a vér a kezén, a tábla, a kacagás.

„Most jól jönne egy kis friss levegő.” Gondolta, s felállt az ágyára, hogy kinyissa az ablakot……………………………… Ekkor  látta meg, amit már meg kellett volna. Az ablakát valaki az éj folyamán bedeszkázta. Csodálkozva nyúlt a deszkák felé. De hát ez hogy történhetett? Mi folyik itt?

Az ujjai a deszkák felé nyúltak… De ahelyett, hogy érdes fát tapintottak volna, csak a kilincset markolták. A deszka hirtelen eltűnt… s csak az éles kacagás hallatszott.

Molly minden lélekjelenlétét összeszedve kinyitotta az ablakát, s szinte kimenekült a szobából.

A csizmáját még tegnap a küszöbje mellé rakta, mert sokat járkált vele kint az udvaron, a kis Maryvel építettek hóembert, és átázott. Hát kirakta száradni. Már sokszor volt ilyen vele, másnapra mindig megszáradt, főleg, hogy ott volt a konvektor mellett. De ma nem száradt meg… mintha valaki egész éjszaka benne járkált volna, és nem engedte volna, hogy megszáradjon.

Hangos csörömpölés szakította meg Molly gondolatmenetét. Hirtelen halottsápadt lett.

-          Áááááá a kibaszott élet! Molly, gyere, kelj fel, segíts már!

-          Mit csináltál már megint, te bénaság? – kérdezte megkönnyebbülten Molly. Már a legrosszabbra számított, de csak Dan volt az. Ami persze néha felér a legrosszabbal.

-          Levertem ezt a rohadék bögrét. Kislány, ha arra jársz hozz már egy  seprűt meg egy lapátot, KÉRLEK!

-          Hmm…hát jó, ha kérsz….

Komótosan elsétált a fürdőszobáig, ami természetesen közelebb lett volna Danhez, de ő nem képes megmozdítania a hátsóját. Közben gondolkodott ezen az egész őrületen. Érezte, hogy remeg a keze az idegességtől.

A ház furcsán kihalt volt. Ennek általában örült, de a jelen események ismeretében most nem nagyon.

Végre valahára elérkezett a fürdőszobáig. Gyorsan nyakon megragadta a partvist és a lapátot. Közben belenézett a tükörbe.  Alaphelyzetben egy középmagas, hihetetlenül világoskék szemű, szőke, göndör hajú, álmodozó arcú lányt kellet volna látnia. Kellett volna. Ehelyett egy szintén középmagas, álmodozó arcú, göndör hajú lányt látott, akinek gesztenyebarna haja, és zöldesbarna szeme volt. A lány elégedetten kisimította Mollyénál rövidebb loknijait a szeméből, bepózolt, és egy csókot küldött neki, majd elégedetten eltűnt.

Molly elsápadt. „Mi jöhet még?” Szintén ájultan roskadt össze a földön.

Nem sokáig lebeghetett a végtelen sötétbe, csak ameddig valami kisebb fájdalmat nem érzett az arcánál. Hunyorogva nyitotta ki a szemét. Az első amit meglátott, Dan szeplős arca, s fekete szeme volt.

-          Jól vagy, kislány? – kérdezte aggódva Dan. Amúgy sem volt sötét bőrű, de most még a falnál is fehérebb lett.

Mikor Molly már végre csak egyet látott mindenből, s fel is tudott kelni, halkan kinyögte, hogy „igen, tökéletesen”

-          Mi történt, hugi?

-          Semmi, semmi, csak úgy érzem, mintha beteg lennék

-          Mi a baj? – kérdezte komoly arccal. Meg kell hagyni, még sohasem volt ilyen komoly Mollyval, és sohasem voltak ilyen közel egymáshoz. Kivéve amikor verték egymást, természetesen.

-          Áhh, semmi különös, csak tudod keveset aludtam az éjszaka a vihar miatt.

-          A vihar miatt? Molly ne hülyülj, hisz te szereted a vihart!

-          Tudom, tudom, én is tudok róla, hogy szeretem, csak az egész a fejemre ment, mert jól szigetelő ablakaink vannak! Úgy gondolom, hogy új szobát kéne kérjek – tette hozzá később.

-          Mégis melyikre gondoltál? – kérdezte alamuszi mosollyal Dan. – Az enyémre, vagy esetleg a régidre….?

-          Nem adnád oda…?

-          Nem

-          Hát akkor a régimre, te tuskó – felelte mérgesen Molly.

-          Na jól van, kislány, akkor hozd szépen a partvist és a lapátot és segíts felsöpörni – vetett véget az idilli pillanatnak Dan.

-          Pff….. Nem én törtem el – nyomta a partvist Dan kezébe.

Szótlanul ballagtak le a konyhába, ahol rémesebb volt a helyzet, mint ahogy azt Molly elképzelni merte. A falakról csöpögött le a kakaó, a konyha közepén ott állt a kedvenc bögréje, a mosószer bűze terjengett a konyhában, s a ruhák (de honnan az életből?) szanaszét voltak dobálva.

-          Látom takarítottál – jegyezte meg epésen Molly.

-          Igen.

-          De miért pont a kedvenc bögrém?...

-          Bocsi.

-          Mit kerestél te az én kedvenc bögrémnél????

-          Öhm…csak… csak…..- vakarta meg a fejét Dan – öhmm.. NA JÓ, FEL AKARTAM NEKED VINNI A KAKAÓT, EZ OLYAN NAGY BAJ?

-          Ohh tényleg?

-          Tényleg.

Hosszú, kínos szünet.

-          Anyuék hol vannak?

-          Elutaztak.

-          Hova? – kérdezte egy székre leülve Molly.

-          Seattle.

-          Minek?

-          Megbízás.

-          Ja. Mikor jönnek?

-          1 hét úgy kb…

-          MI?????

-          1 hét. Mért, mi van vele?

-          Semmi. Miért vagy ilyen bőbeszédű? – pillantott idegesen a sértődött Danre.

-          Csak.

Dan szó nélkül felnyalábolta a partvist, és elkezdett söprögetni. Eközben Molly megcsinálta magának a reggeli szokásos kakaóját.

Rengeteget aludt, de nem bírta kialudni magát. Egyfolytában furcsa alakok mászkáltak a fejében, s a feltűnően rá hasonlító lány, akit a tükörben látott. Megváltás volt, hogy végre felébredhetett.

Dan állt az ágya előtt. Furcsán idegesnek tűnt.

-          Gyere, menjünk! – ragadta meg Molly kezét.

-          Menjünk? De mégis hova?

De Dan nem válaszolt csak húzta magával. Felmentek a lépcsőkön a padlásra. Az érdekes nyikorgás Mollynak egyfolytába az álmát juttatta eszébe.

-          Nem akarok ide feljönni – mondta Molly, de Dan csak tovább markolta a karját. Beléptek a szobába. Dan odavezette Dug kedvenc székéhez, és bele ültette.

-          Maradj itt, idehozom – hallatszott a rövid parancs. Molly egyre idegesebb lett; nem tudta mire való ez a játék. Dan eltűnt a semmiben…

Hirtelen nem volt más a szobában rajta kívül. Csak ő, és a széke. És az árnyékból kivált alakok. Merthogy voltak olyanok is. És amint múlt az idő, annál jobban megszaporodtak. Megpróbált felkelni a székről, futni, menekülni… de a szék nem engedte. Teljesen bele ragadt, mintha ragasztóval kenték volna be.

-          Segítség! Segítség! – kiabálta most már torka szakadtából, mert egyre közeledtek felé… Nem hallatszott a hangja….Nem hallatszott, hogy egyáltalán kiabálna valamit is… mert a dohos szoba elnyelt minden hangot ami belőle jött ki. Ami viszont másból, azt nem. Egyre csak hörögtek, morogtak az élőhullák.

-          Daaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaan! Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Apaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! – sikította.

Hirtelen ott termett előtte Dan.

-          Mi van? Mi történt? – kérdezte idegesen.

-          Eljöttek értem! Eljöttek értem! – kiabálta csukott szemmel

-          De ugyan kik?

-          Mi? – nyitotta ki a szemét. Senki sem volt már körülötte, csak Dan. – Pedig itt voltak. Hinned kell nekem Dan – ragadta meg Molly a kezét. – Már előbb el akartam mondani. Tegnap éjjel nálam járt egy hulla és azt mondta, hogy meg fogok hallni 1 hét múlva. És…

-          Állj, állj, állj – mondta Dan. - Hiszek neked Molly. Ezt nézd – nyújtotta felé az újságpapírt, amit a kezében szorongatott már egy jó ideje.