Büksi Zsuzsanna

MUNKA UTÁN

Az ivót halványsárga fénnyel világította meg az asztalokon álló gázlámpák fénye, ahol a vasgyár munkásai gyülekeztek és borították fel a szokásos rendet. Felháborító, hogy az embert még itt sem hagyják egyedül a gondolataival. Elviselhetetlen ez a ricsaj. A bejárat mellett ült, ahányszor bejött valaki, tompán behallatszott a lovas kordék zötykölődése, a csendes őszi zápor tompán dobolt az ereszen. Ma este különösen sokan voltak a kocsmában, egymásnak adták a kilincset. Különleges nap volt a mai. Az igazgatóság döntött a munkaidejük egy órával való meghosszabbításáról. Sokuknak nem tetszett a dolog, már így is napi tizenkét órát dolgoztak.

Tibor dohogott magában, miközben lehúzta a sörét. A korsó vastag üvegalja hangosan koppant az asztal kopott fa lapján. Intett a pincérnek, aki csak nehezen vette tudomásul a vendég kérését. Belefeledkezett egy fiatal férfi lázadó, heves szónoklatába, aki a munka megtagadására buzdította társait. Alig akart elindulni azért az italért. Tibor követte a tekintetével. Dühös volt, amiért ez a suhanc olyan sokáig várakoztatta. Figyelte, ahogy a kocsma sötétebb sarkában csapra veri a hordót. Az aranyló nedű megtöltötte a korsót, peremén az ujjnyi vastag fehér hab túlcsordult.

– Egészségére, Uram! Sietve letette, s már el is iramodott. Tibor morgott valamit. Válaszolt, vagy nem tetszését fejezte ki, nem lehetett érteni. A pincért nem is nagyon érdekelte. Minden figyelmét a szónokra fordította, aki egy asztal tetején uszította az embereket. Feltüzelte a vasgyár munkásait főnökeik ellen. Érces hangja tisztán szelte át a levegőt.

– Elég volt az elnyomásból! Elég volt a kiszipolyozásból! Tibor megfogta a krigli fülét és a szájához emelte a korsót. Ivott. A sör habja megállt a felsőajkán. Ráérős mozdulattal letörölte kézfejével.

„Ugyan, mit akar az a kis ficsúr, ott az asztal tetején? Mintha egyetlen ember megváltoztathatná a döntést? Ki ez a senkiházi, aki azt hiszi magáról, hogy majd az ő szavára, egy csapásra minden másképpen lesz a vasgyárban? Nem fél, hogy elveszíti a munkáját? Nem csak ő! Az egész feltüzelt bagázs, ha ennek híre megy! Mégpedig biztosan értesíteni fogja valaki az igazgatót, mindenhol vannak besúgói az öreg pénzeszsáknak!” Tibor rosszindulatúan eleresztett egy félmosolyt. Ki fogják rúgni ezt az okoskodó senkiházit! Jólesően járta át a testét a kárörvendő bizsergés. Megvetést érzett a fiatal szónok iránt. Régóta nem hitt a világmegváltó tervekben. Fiatalon még úgy gondolta, hogy lehet másként csinálni. Izzott benne a tűz, a tenni akarás. Hitte, hogy megváltoztathatja saját és mások életét. Hová lett a lelkesedése? Beleveszett a mindennapi robot egyhangúságába. Kiölte a hajnali kelés, a kemény munka, a hosszú műszak. Reggeltől estig izzadt egy vaskohó mellett. Napi tizenkét órát dolgozott, mégis ugyanabban a lerobbant, egy szobás lyukban tengeti életét, ahol felnőtt.

Egyedül az éltette abban a forróságban, az izzó tűz mellett, ha maga elé képzelte hideg, gyöngyöző italát, ami munka után várt rá. Az ivásba fojthatta minden elkeseredett gondolatát, nyomorúságos léte összes fájdalmát. Az életét kilátástalannak érezte. Az idő múlásával egyre

lejjebb csúszott a reménytelenségbe. Jövedelme egy részét elitta. Olyan kevés volt a napi bére, hogy sokra nem ment vele. Miért ne ihatná el? A lerobbant kocsma rideg, füstös falai közt, egyedül egy asztalnál, legalább elfelejtheti, arra a kis időre milyen megkeseredett, boldogtalan az élete. Magának való, komor ember lett az évek múlásával. Nem cimborált senkivel, nem kereste a társaságot. Untatta mások élete, ami semmivel sem volt jobb saját, szerencsétlen életénél. Mindig egyedül jött, leült az ajtóhoz közel álló, legszélső asztalhoz. Nem volt senkire szüksége, egyedül arra a három – négy korsó sörre, amit minden este legurított a torkán. Felesége nyűg a nyakán. Negyven éves elmúlt, mire megnősült. Agglegény életén élcelődtek a munkahelyén és az ivóban is. Hozzá közelebb álló, barátnak nem mondható ismerősei viccelődéseinek állandó céltáblájaként szolgált. Addig hergelték, míg végül megházasodott. Rajta ugyan ne humorizáljanak ezek a senkiháziak! Hagyjanak nyugtot neki. Csendes, magába forduló szegény ember hírében állt. Rosszul viselte a tréfát. Nem bántott senkit, elvárta, hogy őt is hagyják békében. Nem akart ő soha családot. Rettegett, hogy egyszer olyanná válik, mint az apja: kegyetlen, erőszakos emberré, aki puszta létével megkeserítette családja életét. Ő is a gyárban dolgozott. Minden egyes nap, ha este hazajött a kocsmából, addig verte Tibort és a bátyját, amíg már lábra sem tudtak állni a fájdalomtól. Zokogva fuldokoltak, esdekeltek, hogy hagyja abba. Meg sem hallotta könyörgésüket. Amikor elfáradt, zihálva lerogyott az ágyra és aludt reggelig. Egy nap aztán nem kelt fel többé. Az volt Tibor életének legszebb napja. A férfi nagyot kortyolt. Azóta sem érezte magát olyan boldognak, olyan megkönnyebbültnek. Azon a napon szabadnak érezte magát, ahogy soha azelőtt. És utána sem, soha többé. Bátyját hamar elveszítette. A sok verés következtében valami megszakadt gyenge, beteges testében, nem bírta tovább.

Ő meg aztán mégiscsak megnősült, külső nyomásra. Feleségül vette az első fiatal lányt, akivel a vásári mulatságban találkozott. Anna dacból ment hozzá, hogy megszabaduljon zsarnok természetű apjától. Mondhatni örömmel kötötte életét Tiborhoz. Látszólag nem zavarta, hogy a férfi, akihez feleségül kíván menni, huszonöt évvel idősebb nála. Hitt-e valamelyikük is a házasság szentségében? A férfi ezen nem sokat gondolkodott. Anna fiatal kora ellenére odaadó, gondoskodó asszonnyá vált. Két aranyhajú kislánnyal ajándékozta meg a férjét az évek során. Tibor kifejezéstelen tekintettel meredt az asztal koszos lapjára.

Kevés boldogságot érzett bármikor, valahányszor a családjára gondolt. Ujjai ökölbe szorultak az asztalon. Lányok! Arra sem képes, hogy fiút szüljön. Mennyire idegesíti ez a nőszemély. Titkon remélte, hogy belehal a vajúdásba, mint annyi asszony, akiket ismert. Ő beadta volna a gyermeket – azóta már kettőt – valami lelencházba, gondoskodnának róluk. Anna vékony, mint a piszkafa, de szívós, akár egy öszvér. Csak túlélte a szülést. A férfi elkeseredetten kiitta a korsó utolsó cseppjét is. Semmi kedve ilyesmivel foglalkozni. Asszonnyal, meg gyerekekkel. Nincs szüksége rájuk. A sörére van szüksége, a mindennapi három korsó búfelejtő nedűjére. Hazamenne, aludna. Nem kéne vesződnie mással. Reggel úgyis kezdődik a robot, amit utálattal végez. Választhatott, mint megannyi szegény ember. A munka a vasgyárban, minden nap undorodva, vagy lehet földönfutó koldus. Sokszor úgy érezte otthagyja az egészet. Minden jobb lehet ennél az iszonyatos kilátástalan őrlődésnél. Feküdne a vízparton egész nap, ellopná, amire szüksége van. Az sem sokkal rosszabb a mostani életénél. Most meg vesződhet egy családdal is. Gyerekekkel, akik idegesítik, és egy asszonnyal, aki szemrehányást tesz neki, ha nem ad haza elég pénzt. Felmordult. Való igaz, hogy Anna még egyszer sem tett neki szemrehányást. Minden este meleg vacsorával várta. Megfoldozta, kimosta elnyűtt ruháit. Mindezt tette csendes

beletörődéssel. Amikor nagy ritkán megkívánta, hogy kedvét lelje fiatal testének lágy melegében, Anna néma megadással viselte a közeledését. Jó asszonyhoz híven. Tibor mégis boldogabb lett volna régi agglegény életét élve. Jobban szerette az egyedüllétet. A magány megnyugtatta. Nehezen támaszkodott az asztalon.

– Papa, rosszul érzed magad? Szőke kislány állt az asztal mellett. A férfi boldogtalanul nézett bele a gyermek ártatlan kék szemeibe. Kellően ittas volt már. Tekintete zavaros. A gyermek megérintette az arcát. Puha kis ujjacskái végigsimították a borostás állat.

– Papa, beteg vagy?

Valaki gyengéden átfogta a karját, próbálta talpra állítani. A férfi sötét szeme sarkából látta, hogy Anna az. Értetlen tekintettel nézte. Egyik kezében a kisbabáját szorította magához, miközben megpróbálta gyengéden felemelni őt. Tibor nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felálljon.

A fiatalasszony a füléhez hajolt.

– Jöjjön, Drágám! Megismerkedésük óta konokul magázta, annak ellenére, hogy két gyermekük született. Házasságuk első napja óta nem szólította a nevén, csak Drágámnak. Tibort idegesítette. Minden egyes alkalommal, ahányszor megszólalt, azt kívánta bár néma lenne. Az asszony határozottan ránézett:

– Semmi szükség arra, hogy ilyen kalamajkába keveredjék! Azt pusmogják, nemsokára megérkeznek a csendőrök. Kérem, jöjjön haza, Drágám!

Nem is fogta fel egészen, mit mondott a felesége. Anna idejött az ivóba. Késő este otthon a helye, a tűzhely mellett. Teljesen elment a józan esze ennek a fehércselédnek? Micsoda meggondolatlan cselekedet ez egy asszonytól. A tetejében két kisgyerekkel! Kockára téve a biztonságát és a jó hírét, belépett egy ilyen füstös lebujba. Akkor jött, amikor nagyhangú lázadók gyülekezete tüzeli itt a vasgyár dolgozóit. Ha igaz, amit mondd, akkor hamarosan a rend éber őrei razziát tartanak. S ő nem féltve saját és gyermekei testi épségét, eljött érte, hogy még a baj előtt hazavezesse.

A férfi lassan felállt, kicsit tántorgott. Mit gondol magáról? Ostoba fehérnép! Idejön és elráncigálja? Túl zavaros volt a feje, hogy egyáltalán gondolkodni tudjon. Rezignáltan emelkedett fel a székről.

Tibor ránézett a feleségére, ahogy felállt. Fiatal, elszánt arcába. Dülöngélve megkapaszkodott a szék támlájába, hogy megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát. Elfordította a fejét. Szemét ellepték a könnyek. A tehetetlen düh fojtogatta a torkát. Anna szilárdan tartotta, szó nélkül vezette kifelé.

Az utcán megcsapta az őszi este hidege. A kocsma áporodott, meleg bűze után élvezettel lélegezte be a friss levegőt. Érezte a lehullt avar eső utáni nedves illatát, a lovak kipárolgását, amikor egy kordé zörögve elhaladt mellettük a sáros úton. Az alkonyi hűs levegő némiképpen magához térítette.

Anna erősen átfogta a karját. Vezette, el nem engedve sem őt, sem a babát, akit a mellére szorított, hogy megnyugtassa. A kislány előttük ugrált boldog, könnyed, gyermeki gondatlansággal. Tibor mellkasa elnehezedett, torkát összeszorította a fájdalom. A könnyek átlátszó gyöngyként legördültek az arcán.

Tekla | Számomra ez a novella tetszett a leginkább, szerintem rendben van külalakilag, és történetvezetésileg is, ami miatt pedig nálam a kedvenc lett mindezek mellett, az az érzelmi kötődés. Számomra fontos, hogy a szívemben is tudjak azonosulni egy írással, a szerző pedig teljesítette.

Deszy | A kép témáját nagyon szépen sikerült megragadni, valóban fontos szerep jutott a képen is látható környezetnek: a sztrájkra készülő munkásoknak. Viszont jó ötlet, hogy nem az a vonalon indult el a szerző, ami nyilvánvaló lenne, maga a sztrájk szervezése csak a háttérben fut, nem a szenvedélyes beszéd a hangsúlyos. Ehelyett a kiváltó ok: a gyári munkások kiüresedett, nehéz élete.
A főszereplőnk már a másik oldal, aki megfáradt, és már lázadni sincs ereje, benyelte a rendszer, elfásult. Jó választás – az egész kép mozgalmas, a jobb szélen viszont ott ül merengve egy férfi. Vajon miért? Miért van ott a nő és a gyerekek?
Szóval összefoglalva a témaválasztás és a hangulat megragadása nagyon tetszett. A stílus kifejezetten választékos volt, néha már picit talán túl választékosnak éreztem egy valószínűleg aluliskolázott gyári munkáshoz képest. A vége számomra túl gyors volt, vártam volna egy ütős csattanót. Így azt érzem, hogy jó volt, de bennem szakadt.

Holly | A történet eléggé megrendítő. Nehéz utána magunkhoz térni, én legalábbis nehezen tettem. Nagyon szépen ábrázoltad, ahogyan egy szegény ember, rossz körülmények között felnő, és ezek az események ilyen megkeseredett emberré változtatták.
A legnehezebb, mikor az író szeretne valamit érzékeltetni, de nem akarja szó szerint kimondani. Nagyon bonyolult feladat, de neked sikerült. Ahogyan leírtad, mit gondol a családjáról, és hogy mennyire nincs rájuk szüksége, mégis érezni lehetett a hálát, amit érzett irántuk.
Kicsit technikai oldalról megközelítve: legfőképpen az elején láttam, de bizonyos felkiáltó mondatoknál is egyszerű pontot alkalmaztál. Például:  Felháborító, hogy az embert még itt sem hagyják egyedül a gondolataival.  Merj bátran felkiáltójeleket is írni.
Összességében elég szomorú volt olvasni, de nagyon szépen ábrázoltad a hétköznapi szegényembert, akit bár mások lehet megvetnek azért, amit csinál (vagy inkább nem csinál), pont azért, mert nem értik meg. Gratulálok a novellához, szép munka!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés