Vélemények

Ebédszünetben kimentem a már jól bevált találkozóhelyünkre. Csak reméltem, hogy ott találom. „Ashley mondta, hogy szokta látni, mikor kedvenc fánk alatt ücsörög. Én azóta sem jöttem ki, féltem, hogy találkozok vele. Most is rettegek, de kíváncsiságom erősebb. Válaszokat szeretnék, nem, akarok. Szükségem van rájuk! Legyen teljesen vége, és hadd felejtsem el, vagy kezdjünk mindent előröl!”

A kis udvar teljesen üres volt. Többször is körbejártam, bár tisztában voltam vele, hogy ha bárki is van itt rajtam kívül, már rég összetalálkoztunk volna. Végül letelepedtem a kedvenc fám tövébe, és magányosan búslakodtam. Teljesen belefeledkeztem az önsajnálatba, egy jól ismert hang zökkentett ki gondolataimból.

- Tudtam, hogy itt talállak. Sajnálom, hogy csak most jöttem, de ki kellett magyaráznom a kis látogatásodat...Örülök, hogy itt vagy!

Hosszú percekig csak ültünk, egymással szemben, a másik arcát fürkésztük. Végül én törtem meg a csendet. Egyetlen, rövid szó hagyta el a számat, mégis megértett. Abban a kérdésben ott volt minden:

- Miért?

- Biztosan nem emlékszel rám, de régen én is ebbe a suliba jártam. Egy voltam a rengeteg „rajongód” közül. Engem is visszautasítottál, de én megfogadtam, hogy megszerezlek magamnak. Most kistanárként vagyok itt. Az első ebédet is így tudtam megoldani, tanárként bármikor kimehetek a suliból – szinte egy levegővel mondta el az egészet, látszott rajta, hogy minél hamarabb túl akar esni ezen. Nem jutottam szóhoz, egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy van még remény...nem is kicsi.

- Most én kérdezek! – beleegyezésemet meg sem várva folytatta – Miért haragudtál meg rám? – mikor meghallottam, mi érdekli, kibukott belőlem a nevetés. Hihetetlenül nagy kő esett le a szívemről, el is felejtettem, az ügynek ezt a rendkívül komikus részét.

- Mert meghallottam, amint egy fiúnak azt mondod, hogy nem szereted az idősebb lányokat. – ismét nevetni kezdtem, azt hittem, ezzel már magyarázatom végére értem. Kérdőtekintetét látva jöttem rá, hogy ő még azt sem tudja, hogy én milyen idősnek gondoltam.

- Azt hittem, hogy nyolcadikos vagy, hiszen sosem láttalak a gimis folyosókon. – nyögtem ki végül, nagy vigyorogva. Jó darabig nevetgéltük őrült ötletemen, ám egy idő után mindketten elnémultunk. Az elmúlt hónapokon gondolkoztunk. Végül eszembe jutott egy fontos momentum:

- Ki volt az a srác, akivel a lányokról beszélgettél?

- Jake? Ő az unokaöcsém. Régen nagyon jóban voltunk, de a fősuli óta nincs időnk beszélgetni. Legalább szünetekben válthatunk néhány szót. Tanácsot kért...- öntötte ki lelkét. Még beszélgettünk kis ideig, ám a csengő ismét elrontott mindent.

- Ugye találkozunk még? – kérdezte, miközben telefonját lengette felém. A kijelzőn az ominózus kép díszelgett.

- De... ezt kitörölted, nem?! – kérdeztem halálsápadtra válva.

- A-a. Ez a mi kis zálogunk. – csak ennyit mondott. Vissza akartam szólni, vagy legalábbis kérlelni, hogy törölje ki, ám mire feleszméltem, már eltűnt.

The End

 Előző